Új bejegyzéssel jelentkezett a Diétás Magyar Múzsa, politikai és közéleti Facebook-oldal. Most a határontúli magyarság témakörét járták körbe, pontosabban azt, hogy milyen károkat okozott harminc éve a magyar HATUMA (határon túli magyarság) politika, ugyanis a mindenkori magyar kormány a rendszerváltás óta két hozzáállást tud a határon túli magyarokkal.
- A hatumák olyanok, mint a Gyűrűk urában a tündék. Szebbek, kulturáltabbak, a magyarságnak olyan szintjén léteznek, ahova mi, sima magyarok soha nem juthatunk el.
- A hatumák mindezt csak színlelik, azért hogy élősködhessenek rajtunk, mint X kolléga, aki Erdélyből jött és öt év alatt igazgatóhelyettessé nyalta fel magát, 23 millió román, maradjanak otthon.
Nehéz rangsorolni a kettő között, főleg hogy ezek egymást erősítik. Mindkettőnek a politikai vonzata a hatumák használata. Vagy önmagunk magyarságának hangsúlyozására vagy xenofób rettegés keltésére.
Ennek ellenére fontos megvizsgálni a kérdést: Magyarabbak-e a hatumák? A válasz az, hogy addig, ameddig ez a kérdés forgalomban van, Magyarországnak nem lesz értelmes határon túli politikája. Ha ránézünk a Trianont megelőző évek nemzetiségi térképeire, azt fogjuk látni, hogy a “határon túli magyar” a székelység kivételével olyan populációt takar, aki a mai Magyarország határainak maximum 50-80 kilométeres közelségében él. Lakóhelyük leggyakrabban felerészt még a mai Magyarország területén levő egykori vármegye. Miért lenne egy szabadkai magyarabb mint egy szegedi? Kis túlzással hallják egymás harangját.
– olvasható a bejegyzésben. A “magyarabbság” valójában a definíciós kényszer terméke.
Nemrég vajdasági értelmiségiek meghívására Zentán és Szabadkán jártam. Nagyon meglepett, hogy ennyien olvasnak ott. Ennél sokkal érdekesebb volt, hogy szinte mindenki, akivel találkoztam, azzal kezdte, hogy ő is ír, és el is mondta, hogy milyen lapban (adott esetben az iskolaújságban) kezdett írni. Hasonló tapasztalataim vannak kárpátaljai és erdélyi értelmiségiekkel is, vagyis aki tud írni, az ír.
– olvashatjuk a bejegzésben. A definíciós kényszer tehát kikényszeríti, hogy a kultúrát műveljék minden nap, hiszen hol erőszakosabban, hol csak a tömeg nyomása által, asszimilációs kényszer jellemzi az életüket.
A jól működő öndefiníció a határon túli magyarság fennmaradásának kulcsa. A fent említett két anyaországi hozzáállás egyformán pusztítja az öndefiníciót.
Vegyünk egy akárhol a magyar határ közelében levő, nagyobbacska települést, vegyes lakossággal. Mondjuk 30-40% magyarral. Lesz-e ennek a településnek magyar polgármestere? Könnyen belátható, hogy ha a helyi magyar erő a kultúrfölényes-ezerévezős-szlávtengerezős-porlikmintaszikla retorikát használja, nem lesz magyar polgármester, még akkor se ha a “többség” egyébként megosztott, vannak benne további nemzetiségek. Ha a helyi magyar erő megtalálja azt az öndefiníciót, ami helyben elviselhető a nem-magyar (vagy éppen vegyesházasságban élő, vegyesházasságból származó, apropó, rájuk milyen definíció illik?) lakosság számára is, a helyi magyarság politikai sikert fog elérni.
Ha viszont az öndefiníció és az abból levezetett politika fókuszában nem a helyi magyarság érdeke áll, hanem a budapesti nemzetpolitikához viszonyulás, annak mindenképpen a helyi magyarság térvesztése lesz az eredménye. Ez igaz akkor is, ha budapesten épp a xenofób düh a divat, meg akkor is, ha a könnyes szemű nemzettestvérezés.
Paradox módon a nemzettestvér-hozzáállás többet árt, mint a gyűlölködés. A határon túli magyarság ugyanis szokva van ahhoz, hogy nem szeretik, még egy gyűlölködő kretén már igazán nem oszt és nem szoroz, legalább békénhagyja. Persze nem esik jól, és megjegyzi magának kivel nem óhajt egy tálból cseresznyézni később sem.
A túlcsorduló szeretet és főleg a budapestről csorduló pénz viszont igazodási kényszert szül, méghozzá a definíciós kényszer rovására. Az elmúlt tizenkét év legszomorúbb trendje, hogy minden határon túli magyar politikai erő szétszakadt a NER Horthy-nosztalgiáját kiszolgáló és ebből fényesen megélő, és az ennek veszélyeit felismerő frakcióra. Múlt hétvégi látogatásomkor az egyik vajdasági forró téma az volt, hogy nyílt leveleket írnak egymásnak ezek a frakciók, és az a fél aki a budapestről jövő pénzt osztja, jó (anyaországi) magyar szokás szerint elkezdett egzisztenciális bosszút állni
– fejtegeti a DMM.
Mindezt abban a közösségben, ahol 1) mindenki, kivétel nélkül, születése okán és jogán nemzeti érzelmű, a magyarságát öndefiníciója első sorában említő ember 2) évtizedeken át minden helyi torzsalkodás ellenére egymással szolidáris módon létezett mert tudta, hogy külső veszély leselkedik rá.
Vagyis anyaországi magyarként és a közéletről gondolkodóként számomra az volt a látogatás tanulsága, hogy az egyetlen helyes hatuma-politika Budapesten az, ha nem szól bele a határon túli magyar közösségek öndefiníciójába. Tudomásul kell venni, hogy az öndefiníció szerves része az ottani országos politikához alkalmazkodás, szövetségesek keresése. Ezek a szövetségesek nem biztos hogy egybe fognak esni a budapesti kormány szövetségeseivel.
– tette hozzá. Ez nem azt jelenti, hogy a határon túli magyarságot nem kell támogatni. Támogatni kell, de minden anyagi támogatást megelőzően azzal, hogy fel kell hagyni az eszközként használatukkal és a pozitív visszacsatolás elvárásával. Hagyni kell, hogy találják ki, nekik mi a jó, és ha kitalálták, ebben segíteni őket.
Különben elfogynak.
