Néhány napja Tőke Jánossal a Szabad Magyar Szó munkatársával beszélgetve nosztalgikus hangulatba kerültem és eszembe jutott egy elfeledett embertípus: a felháborodott olvasó.

Akik már a múlt évezredben is éltek és olvastak újságot, azok emlékezhetnek erre. A fiatalabbaknak mondom: régen a hírek papíralapon jelentek meg és újságnak neveztük őket. Azért, mert az előző napi hírek másnap reggel még viszonylag újak voltak. Ma meg ugye, sokszor már akkor se azok, amikor megjelennek.

Na szóval, ha ma fellapozzuk a szebb időket megélt Magyar Szó digitálisan elérhető példányait, rengeteg olyan írást találunk, amelyek úgy kezdődnek, hogy „felháborodott olvasó kereste fel szerkesztőségünket…” majd következik a panasz, aminek az újságíró utánajárt.

Régen sok minden más volt. Például az emberek felháborodtak. Pedig állítólag az a rendszer elnyomó volt és mindenkinek kussolnia kellett. Úgy látszik a felháborodásra mégis volt jogunk.

Az olvasó élte az életét, számlákat fizetett, eljárt dolgozni, intézte az ügyeit, aztán ha valahol nem a megfelelő bánásmódban részesült, akkor felháborodott. Ezután pedig levelet írt, azt borítékba tette, megcímezte, elvitte a postára és feladta. Vagy, ha olyan településen élt, ahol erre lehetőség volt, akkor bement a szerkesztőségbe, ahol egy újságíró fogadta, leült vele, meghallgatta a panaszát.

Mivel én se vagyok mai gyerek, még én is dolgoztam ilyen szerkesztőségben és számos felháborodott olvasóval volt dolgom. Persze, voltak ezek között érdekes esetek is bőven. Például az, amikor egy úriember bejött a szerkesztőségbe és halálosan komoly arccal közölte velem, hogy neki a földönkívüliek egy leadót építettek be a torkába. Kinevetni az olvasót nem illik, hiszen akkor még inkább felháborodik, úgyhogy azt javasoltam neki, menjen át a Hét napos kollégákhoz, nekik van ilyen ezoterikus rovatuk.

De úgy egyébként is, ezek a szerkesztőségek úgy néztek ki, hogy oda az olvasók szinte hazajártak. Az ajtó nyitva volt és gyakran jelentek meg nem ott dolgozó emberek, akik csak kicsit beszélgetni szerettek volna. A többségüket szívesen láttuk.

Ehhez képes mi van ma? Vannak még felháborodott olvasók? Persze, hogy vannak. Csak éppen ma már nem tudnak bemenni a szerkesztőségekbe.

A békebeli lapjainknak sikerült annyira lealacsonyítani tekintélyüket, hogy oda már nem is igen kíván senki bemenni, más lapoknak meg nem telik saját szerkesztőségre. Szabadkán van egy csilivili médiaház, de menjen oda be a felháborodott olvasó. A portánál tovább nemigen fog jutni.

Úgyhogy a felháborodott olvasó, mivel senki nem hallgatja meg és nem is írja le a panaszát, fogja a számítógépet vagy a mobilt és bekommenteli a legkülönbözőbb oldalakon a panaszát. Amivel mi történik? Ha sérti a Párt álláspontját, a derék moderátor törli azt. Más esetekben meg a többi kommentelő osztja ki emberünket.

Legyünk őszinték, ma már nem éri meg felháborodott olvasónak lenni. Hiszen, nincs kihez fordulni. Mert a békebeli újságírók is eltűntek. Hogy ők hova lettek? Hát, az idősebbek sajnos eltávoztak az égi szerkesztőségbe, ahol soha nincs lapzárta. Azok közül, akik itt maradtak, egyesek, mivel más képességük nem volt, a Párt kiszolgálóivá váltak, különböző tisztségekben, vagy mikrofonállványi minőségben. Hozzájuk a felháborodott olvasó hiába is fordulna. Megijednének már csak a téma felvetésétől is. Másrészt meg, nem is tudják, hogy kell kérdezni.

Mások még próbálnak a békebeli idők szellemében dolgozni, de a nagy rohanásban nemigen jut idejük a felháborodott olvasók panaszaira. Annál is inkább, mert ők is folyamatosan felháborodnak. Pedig most nincs elnyomó kommunizmus, sajtószabadság meg demokrácia van. De úgy látszik, ezeknek semmi se jó.

A harmadik kategória pedig egészen másfelé dolgok felé fordult. Jómagam jelenleg egy nemzetközi csapat tagjaként a mesterséges intelligencia nyújtotta szövegszerkesztési lehetőségek fejlesztésén, tesztelésén dolgozom. Ha eljön a robotok által írt hírek ideje, lehet, hogy létrehozzuk a mesterséges intelligenciával működő felháborodott olvasót is. A hagyományos intelligenciának úgyis egyre kisebb a létjogosultsága.

Akárhogy is van, elnyomás ide, digitalizáció oda, hiányoznak nekem a felháborodott olvasók. Az újságírókról és szerkesztőségekről nem is szólva.