Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik azt mondták, nem jött még el Đinđić ideje Szerbiában. (2003. március 13.)
*****
Húsz évvel ezelőtt mondták – és még mindig ugyanott tartunk. Hiába mondja egy demokratából haladóvá avanzsált mai miniszter, hogy „a meggyilkolt miniszterelnök politikai víziója megfelelt annak, ami ma Szerbiában történik”, meg hogy ha ma láthatná Szerbiát, Zoran „igazán boldog lenne”.
Zoran Đinđić – ha nem gyilkoltatta volna meg az akkori háttérhatalom – még véletlenül sem lenne boldog attól, ahol ma Szerbia tart. Az ő vezetésével – és a Nyugat támogatásával – Szerbia gyorsabban megszabadult legvégzetesebb fiától (Slobodan Miloševićtől), mint ahogy a mai hatalmasságok képesek lennének valaha is megszabadulni saját lázálmaiktól és az országot meg a nemzetet vissza tudnák fordítani a történelem téves irányába való csökönyös menetelésből.
*****
[Vissza a 2003-as nekrológhoz:] Pedig Zoran Đinđić nem is akart politikus lenni. Filozófiai tanulmányai alapján nyilván túl jól ismerte a politikát, vagy talán nem volt hozzá elég sötét lelkű, romlott és gerinctelen. De vannak pillanatok a történelemben, amikor az ember válaszúton találja magát, amikor cselekedni kell. Amikor nem lehet behúzódni az otthon, a család, a könyvek oltalmába, belefeledkezni a lét nagy kérdéseinek boncolgatásába vagy a gyerekkacajba. Vannak pillanatok a történelemben, amikor az ember egyedül találja magát a hegytetőn: körülötte vad viharok dúlnak, s meg kell találni a kivezető utat. Mielőtt a hullámok összecsapnak a kétségbeesett vagy félrevezetett tömegek feje fölött. Viharban a villám a legkiemelkedőbb tárgyba csap, a legmagasabb fát dönti le. Nem véletlen hát, hogy a golyó most Zoran Đinđićet terítette le.
1999 novemberében ismertem meg, amikor az akkori szerb ellenzék élén Wahingtonban keresett és kapott támogatást a miloševići rezsim szorításában fuldokló Szerbia megmentéséhez. Mind a hivatalos tárgyalásokon, mind a háttérmegbeszélések során Đinđić volt a haladás, a megbékélés, az európai út zászlóvivője. Kiegyensúlyozott, higgadt és megfontolt hozzáállásával pillanatok alatt megnyerte nemcsak tárgyalópartnerei bizalmát, hanem a washingtoni és a szélesebb amerikai közvélemény rokonszenvét is, mert felélesztette a hitet, hogy Szerbia számára is van remény.
Egy minden lehetőséget és kombinációt boncolgató, éjszakába nyúló háttérmegbeszélés alkalmával merült fel a gondolat (amit az amerikai fél mondott ki nyíltan), hogy valakinek vállalnia kell majd az áldozat, netán a mártír szerepét. A szerb ellenzéki küldöttség tagjai döbbenten néztek egymásra, s noha először az akkor már matuzsálemnek számító Avramović apó neve hangzott el, valójában mindenki tudta, hogy közülük Đinđić az egyetlen lehetséges vezéregyéniség.
Másnap az autóbuszban alkalmam volt beszélgetni vele – nem politikáról, nem a világ nagy dolgairól. A mindig pontos és fegyelmezett Đinđić aznap elkésett az indulásról. De csak néhány percet kellett várni rá: jellegzetes fekete inges, fekete nadrágos alakja csakhamar feltűnt az utca másik oldalán, két hatalmas könyveszacskóval a kezében. A túlzsúfolt program következtében csak akkor, ebéd helyett volt ideje beugrani a könyvesboltba, s összeszedni néhány, számára annyira fontos könyvet. Lehuppant a velem szomszédos ülésre, s a családjáról kezdett beszélni. Hogy mennyire szereti napjait a könyvek társaságában és gyermekei kacagása között tölteni. Hogy legszebb órái azok, amikor felesége reggel munkába indulva iskolába viszi a kislányt, ő pedig otthon marad, olvas, s amikor kisfia felébred, milyen nagyokat szoktak hancúrozni az ágyban. S hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni. S hogy most azt várják tőle, hogy éppen ennek fordítson hátat.
Utoljára 2002-ben találkoztam vele. A miniszterelnök Đinđić akkor már hivatalosan tárgyalni jött az amerikai fővárosba, s a követség kisebb fogadást szervezett tiszteletére. Amikor a vendég végre befutott a tervezettnél szinte mindig hosszabbra nyúló megbeszélések után, a tömeg azonnal elcsendesedett, fél karéjban szétnyílt és minden szem őrá irányult. Đinđić végignézett a termen és fürkésző tekintete véletlenül összetalálkozott az enyémmel. A szerb miniszterelnök ekkor határozott léptekkel megindult és csatlakozott hozzánk, az egyetlen jelenlévő nem-szerbekhez, elsőként üdvözölve a Magyar Szó washingtoni tudósítóját és az amerikai külügyminisztérium magyar meg délszláv tolmácsát. Később még egyszer visszatért és hosszasan elbeszélgettünk vele a szerbiai helyzetről, Vajdaság autonómiájáról, a világ dolgairól – immár csak politikáról. Nem mindenben értettünk egyet Đinđićtyel, a politikussal, de nem lehetett elismerő szavak nélkül hagyni az emberközeli és emberközpontú új viszonyulást, a nacionalizmus bátor elutasítását és mindazokat a terveket, amelyekkel Szerbiát végre modern, európai irányba igyekezett terelni.
A villám most is a legmagasabb fát döntötte le. Nem ült még el a vihar.
*****
Utóirat: Húsz évvel később, még mindig nem.
Zoran Đinđić (Fotó: Szerbia kormánya)
