1848. március 14-én, a korábban Pilvaxnak nevezett Fillinger kávéházban a közvélemény asztalánál néhány szóvivő fiatalember, köztük Petőfi, Jókai, Vasvári, Oroszhegyi, elhatározza, hogy másnap proklamálja a forradalmat. A késve érkező, és – mert korábban a szónoklatok és a hírolvasások alatt (nem adva át magát a rajongásnak) tekézéssel szórakozott, ezért társai által megintett, már-már kirekesztett, ekkor huszonegyéves Vajda János rögtön megkérdezi, hogy „miért nem azonnal”, hiszen az éjszaka „el is foghatnak benneteket”. Többen igazat adnak neki (és e hevességével legtöbbjüknél vissza is nyeri az elvesztett bizalmat), s már-már indulnak is – ám a vezérek azt mondják, kevesen vannak ma az utcákon.

Másnap reggel, „Petőfi, Vasvári, Jókai, Sükei, az elmaradhatatlan Oroszhegyi alig néhányad magukkal megindulnak a Fillingerből és mennek a Hatvani utcán végig, az Orvos egyetem udvarára. A Fillinger ajtajánál találkoztam szembe velük, s anélkül hogy tudnám, mi a program, hozzájuk csatlakoztam. Az utcán »Éljen a szabadság!« kiáltások mintegy megkétszerezték számunkat” –  olvashatjuk Vajda 1868-ban napvilágot látott, Egy honvéd naplójából című memoárjában. Vajda, a mindig késve érkező, nem hallhatta, de mások beszámoltak róla, hogy Petőfi a Pilvaxban mondta el nagy lelkesedés közepette először a Talpra magyart.  Arról viszont beszámol, hogy tanáraik tiltakozása ellenére az orvostanhallgatók „felugráltak a székeikről (…), az egész növendéksereg az udvarra tódult”. Petőfi fölállt egy székre, másodszor is elszavalta versét, miként Jókai is fölolvasta a „Mit kíván a magyar nemzet?”-et. A jelenet megismétlődik majd a jogi kar épülete előtt; szónoklatok is elhangzanak az ekkor már több ezresre duzzadt tömeg előtt, majd következett a Landerer és Heckenast féle nyomda, ahol a verset és a 12 pontot cenzúra nélkül azonnal ki is nyomtatják és szétosztják a tömegben. Délután szakadni kezd az eső, amikor a Városház tanácstermének erkélyéről proklamálják követeléseiket.

A katonaság egy kisebb dulakodást leszámítva nem avatkozik bele a történtekbe. „Legkisebb baj se történt. Az egészet elnevezők tréfásan paraplé-forradalomnak. És nagy volt az öröm, hogy »vér« nélkül ment végbe. (…) Nem gondolók, hogy később olyan nagy lesz a puffanása” – írja Vajda. Leírásából csak egy kép hiányzik. Amint Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalja a Nemzeti dalt és refrénjét skandálja a tömeg. S bár visszaemlékezését Vajda évtizedekkel később vetette papírra, nincs okunk írásának hitelében kételkedni, hiszen végig rajongott (még ekkor is) Petőfiért, inkább építette, mintsem csorbította a költő és forradalmár legendáját. De még nálánál is van hitelesebb forrásunk arra vonatkozóan, hogy az 1848-as forradalom nagyjelenete a múzeum lépcsőjén sohasem játszódhatott le. „E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a szeminárium terén (most már 15-ik március tere), végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk, a Hatvani utcában (most Szabadsajtó utca)” – jegyezte le maga Petőfi a Nemzeti dal nyomtatványának hátoldalára (Milbacher).  Abban viszont van némi túlzás, hogy a nyomdát „erőszakosan” foglalták el, a mítoszokat dekonstruáló kutatások ugyanis fényt derítettek rá, hogy a lelkes ifjú forradalmárok – tapasztalat híján – nemigen tudták, mihez kezdjenek a kérésüket megtagadó nyomdásszal, „bénáztak”, ahogy mai szóval mondanánk. Az anekdota szerint maga Landerer súgta meg nekik, hogy „le kell foglalni a nyomdagépet”.

A Múzeum kerti nagyjelenet egy kiadói fogás eredményeként került be a legendákba: Vahot Imre lapkiadó készítette a verset és kottáját tartalmazó füzet címlapjára az eseményeket így prezentáló litográfiát. Ilyen formában nemcsak kelendőbbé vált a forradalom e terméke, hanem örök időkre meghatározta március 15-e kultuszának irányát, az ünnepségek koreográfiáját (Milbacher).

Nem valószínű, hogy Petőfi haragudott volna a márciusi 15-ei események ekképp történő bemutatása miatt, ahol ő karizmatikus szónokként (Vajda szerint az is volt, kiváló szónok), félisteni pózban látható. Később, a bukás utáni gyász- és túlélési időben szakralizálták is személyét, jézusi szerepben is látható. Erre a nemzetnek akkor valóban szüksége volt. Önkultuszának felépítéséhez azonban már jóval a forradalom előtt, maga kezdett hozzá igen nagy tudatossággal.

Ma, a legendákat pozitív irányba (vagyis a költői életmű megértése felé) lebontó törekvések idején, gyakran elhangzik vele kapcsolatban egy nagyon mai, a média világát jellemző műszó. Vagyis inkább kettő. Róla és a feleségéről szokás azt mondani, hogy ők voltak a magyar kultúra történetének első influenszerei: az első celeb házaspár. (Mostanában többen is megpróbálják újraalkotni szerepüket a magyar irodalmi közéletben.)  Fellépésüket nagyon jó érzékkel komponálta meg, s valóban nagy népszerűségre tett szert, sikert ért el irodalmi körökben, minek következtében ő lehetett az első olyan – birtok, mesterség és diploma nélküli – költő, aki irodalmi tevékenységéből viszonylag jól meg tudott élni. Margócsy István Petőfi-kutató szerint erre nagyon-nagyon büszke volt: hogy költészetének a konzervatív körök általi elutasítása, a nyelvét ért támadások ellenére, megfelelő képzettség és mecenatúra nélkül, saját erőből képes volt nemcsak saját egyedi alkotói portréját és programját megalkotni, de a magyar költészet nyelvét és hagyományát is újraírni. Valódi forradalmár volt. „A szavak forradalmára” – hogy a Red Bull Pilvaker csoport szlogenjét parafrazáljam.

Azért van szükség hát a váteszi költőről, a forradalmár zseniről, a lángoszlopról, meg az autodidakta népfiről szóló hamis képek, legendák és mítoszok lebontására, hogy végre az entellektüel Petőfire vetüljön a tekintetünk, arra, aki a róla készült egyetlen dagerrotípiáról néz le ránk, s akinek a ars poétikái, vallomásversei, a költészetről szóló reflexiói – talán – sokkal nagyobb részét teszik ki költészetének, mint a politikai versek. Végső ideje, hogy arról a Petőfiről beszéljük, és ebben az összefüggésben tanítsuk a költészetét is, aki korábban elképzelhetetlen tartalmakról mer beszélni verseiben, s erre inspirálja Júliát is: hogy mézeshetei intim pillanatairól számoljon be naplójában. Miként ő maga is a Beszél a fákkal a bús őszi szél című költeményében. Meg harsányan röhög is önmagán, például az Anyám tyúkja című költeményében, ami dehogyis gyerekvers! Az elit irodalmi szalonokban (mint a parlagi tyúk a szobában) magának teret követelő költői nyelvről nyit ironikus diskurzust benne. Nagyon jellemző, hogy ezekre a jelentésekre a mai Petőfi-recepcióból egyedül az alternatív zenei irányzatok eléggé érzékenyek, a címben idézett formációk, mint például a Halott pénz.

2008-as monográfiájában az időközben elhunyt Kerényi Ferenc hívta fel a figyelmet arra, hogy még mindig nem késő. Viszonylag érintetlen maradt ugyanis az az útvonal Fehéregyháza és Héjjasháza között, ahol Petőfit a szemtanúk (például egy Lengyel József nevű százados) utoljára látták, s ahol August von Heydte osztrák őrnagy, akinek a halottak eltemettetése volt a feladata, két, az ulánusok által kifosztott holttestet talált, s az egyikükre ráillett a költő személyleírása. Ezt az 1850-es évek során többször is megerősítette, de a legendaképződés az ő nyilatkozatait is átformálta. Pedig már mindenünk megvan hozzá, hogy végre megtaláljuk: DNS-minták, detektorok és földradarok. De a gazdasági és politikai (köz) akarat mégis inkább (barguzini) legendákba fektet energiákat és anyagiakat.

Azért van szükség a róla szóló legendák lebontására, hogy végre kimondhassuk az igazságot róla: Petőfi Sándor a 19. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb költője volt. Mindenekelőtt az volt.

 

(A szöveg Kerényi Ferenc, Margócsy István és Milbacher Róbert kutatásaira hivatkozik. Elhangzott 2023. március 14-én, az újvidéki Magyar Tanszék emlékünnepségén.)

Bence Erika

(Fotó: wikimedia.org)