A vajdasági kiállító terekben, galériákban egyre gyakrabban láthatunk kortárs alkotókat, akik ecset helyett inkább szerszámokat ragadnak, és installációkban gondolkodnak. Ebben a formában találkozhatunk a leggyakrabban a temerini Varga Valentin művészetével, stílusával is, aki munkáiban a születést és a halált, az elmúlást, az anyagban való teremtést és eltűnést jeleníti meg, különböző szimbolóumokon keresztül.
A Szarajevóban és Újvidéken tanult művész mestermunkájában fontos szerepet kapott a törlés folyamata is, így jelent meg egy ablaktörlőlapát a kiállítótérben, mint metafóra, szimbólum. Nem csak erről kérdeztük Valentint, hanem a közelgő Temerini alkotóműhely és képzőművészeti táborról (TAKT) is, amelynek idei témája a Test.
A vászon mellett installációkkal foglalkozol leginkább. Nehezebb térben dolgozni, megfogni a témát, mint vásznon?
– Egy adott téma feldolgozásánál rengeteg szabad gondolat, érzelem és asszociáció kavarog bennem, ezekből próbálok lepárolni valamifajta esszenciát, ami a végén, ha van ilyen, nagyon különböző formákban realizálódhat. Akár festményről, akár installációról van szó, mindkettő externalizáció, tehát rajtam kívül jön létre, és hatás-mechanizmusukban sem sokban különböznek. A vásznak, rajzok esetében a tárgyhoz, az anyaghoz való viszony intimebb, közvetlenebb, így a munkafolyamat is más. Az installációknál számolni kell a térrel, emellett az én munkáim esetében olykor olyan technikai, mechanika és egyéb megoldásokra van szükség, amelyekhez sokszor hagyatkozom más szakemberek segítségére a kivitelezés során, így ezeknél maga a realizálás egyfajta csapatmunka.
Korábban sokat foglalkoztál az elmúlással és születéssel. Tud ez a téma még újat mutatni a számodra?
– Igen. Ez egy kimeríthetetlen téma, valószínűleg azért, mert ezekre a kérdésekre nincs végső válaszunk, és ma is az emberi lét talán legnagyobb misztériumai. Valójában a keletkezés és az elmúlás egyidejűségének paradoxona az, ami foglalkoztat. Ezt a paradoxont próbálom megjeleníteni és egyben feloldani is a munkáimban.
Jelenleg milyen témán dolgozol?
– Tulajdonképpen továbbra is a keletkezés-elmúlás az, ami foglalkoztat. A mestermunkámban fontos szerepet kapott a törlés folyamata, és ebből kifolyólag maga az ablaktörlőlapát, mint metafóra és mint szimbólum is. Jelenleg ez a tárgy áll munkám középpontjában, ennek kiüresitése és metamorfózisa.
Változik-e az, hogy hogyan közelítesz meg egy témát attól függően hogy mivel dolgozol?
– Igen is és nem is. Általában a tartalom az első, ahhoz keresem a legoptimálisabb formát, ami nem feltétlenü racionális folyamat, viszont a munka során az anyag, vagy a motívum sokszor visszahat, és újabb irányokat, újabb tartalmakat tár fel. A folyamat organikus.
Hogy látod, milyen jelenleg itthon a képzőművészeti szcéna? Mi jellemző úgymond az itthoni, vajdasági művészekre?
– A falu globális, de egy faluban is minden háznál mások a szokások. Nem tudom, mennyire beszélhetünk vajdasági művészetről, nem is szeretem az efajta rendszerezéseket. Természetesen itt, a „mindenki és senki-földjén”, olyan közegben léteznek és formálódnak az alkotók, függetlenül attól, hogy most is itt élnek-e vagy sem, ami erősen hat a munkájukra, de ez nem feltétlen formai, felismerhető módon nyilvánul meg, talán inkább a gondolatiságukban.
Sokan foglalkoznak a hazai művészeti körökben installációkkal? Mekkora ennek a fajta művészetnek a befogadó közönsége? Mennyire fontos maga a befogadó?
– Teljes a pluralitás, az alkotók itt is és máshol is „mindennel is” foglalkoznak. A klasszikus felosztások festészetre, szobrászatra stb. nem feltétlen alkalmazhatók minden esetben. A kortárs művészetben ezek a műfajok sokszor összecsúsznak. A installációk , vagy más hibrid műfajok nem a ma innovációi. Az kétségtelen, hogy azokat a turbulens folyamatokat és változásokat, amik a múlt század elejétől végbementek a képzőművészetben, nehezen lehet lekövetni, ezért a közönségnek sincs minden esetben könnyű dolga. A közönség kérdése és szerepe a kortárs művészetben sokat vitatott téma. Van-e egyáltalán műalkotás befogadó nélkül? Viszont a művészet bizonyos szemponból kommunikáció, a közönségnek, a közösségnek készül, és az ecói nyitott mű értelemben csak a befogadóban válik „befejezetté”.
A Temerini alkotóműhely és képzőművészeti tábor művészeti vezetője vagy, mit látsz, az elmúlt években: kik jelennek meg a TAKT-on, és milyen motivációval?
– A TAKT egyik célja az, hogy a különböző alkotógenerációk megismerjék egymást, és együtt dolgozzanak, ami elsősorban a fiataloknak hasznos, annak ellenére, hogy nem oktató jellegű táborról van szó. Talán az új generációk számára átélhetőbb a különböző összművészeti fesztiválok nyüzsgése, viszont a TAKT, a programok mellett is egyfajta elvonulás, ahol próbáljuk az alkotásra, a kísérletezésre fektetni a hangsúlyt.
Az idei TAKT témája a test. Hogyan esett a választás erre a témára? Neked vannak elvárásaid egy-egy téma kiválasztása után, hogy mit szeretnél látni?
– Több ötlet is felmerül minden évben, olykor már a művésztelep ideje alatt megszületik a következő év témája. Az elmúlt pár évben kicsit elvontabb fogalmakat dolgoztunk fel, mint például a mítosz, a rétegek, a maradék… Ezekkel ellentétben a Test, mint téma erősen kötődik a művészethez, talán könnyebben megragadható formailag, például a középiskolások számára. Persze az értelmezési lehetőségek itt is kimeríthetetlenek. Elvárásaim nincsenek, mindenki teljesen szabadon nyúl az adott témához. A táborban beszélgetéseken, előadásokon keresztül próbáljuk boncolgatni a témát, segítve ezzel az alkotók munkáját.
Miért fontosak a művésztelepek az aktív képzőművészek számára? Mit tud adni egy művésztelep az alkotónak?
– Mindenkinek mást. A művésztelepek elsősorban találkozási pontok, ahol a szakmán túl a közösség a fontos. A képzőművészet magányos műfaj, ennek ellenére a művésztelepek olyan átmeneti közeget biztosítanak, ahol az elmélyült alkotómunka és a kötetlen társasági lét egymás mellett valósulhatnak meg.
Fotó: Bezzeg Gyula, Varga Valentin
