„Az újbelgrádi Dragan Lukić Általános Iskola Szülői Tanácsa úgy döntött, hogy azt javasolja az intézetnek, hogy a rossz jegyekkel, valamint magatartási problémákkal küzdő tanulók ne mehessenek az osztálykirándulásra” – írja a Szabad Magyar Szó „Nem mehet kirándulni a gyerek, ha magaviseleti problémái vannak?” című cikkében, és van-e ennél tökéletesebb téma most, a közelmúltbeli iskolai vérengzés és egyéb véres bűncselekmények által sokkolt közhangulatban, hogy egymásnak ugrassza a különböző véleményű embereket?

Aligha.

Mondjuk nekem se gyerekem nincs, se pedagógus nem vagyok, de elég jól emlékszem a (régvolt) iskolás éveimre, és az élet úgy hozta, hogy sok (szerintem nagyszerű!) pedagógust ismerek a saját generációmból is (meg persze jónéhány helyezkedős, megúszós semmirekellőt is, de őket most hagyjuk, mert nem akarom felb…ni magam), meg az idősebbek közül is, akiknek egy része engem/bennünket tanított anno, és akikkel később felnőttként is jóban lettem: nagyszerű (volt) velük átbeszélni a diákéveket, mert egy egészen más szemszögből tudtak mesélni a generációmról, amiből emberileg is rengeteget lehet(ett) tanulni.

Diákkori énemre immár felnőttként visszaemlékezve (40+ évesen már sajnos nem sorolhatom magam a tinédzserek közé, bármennyire is szeretném) őszintén csodálkozom, hogy nem tekerték ki a nyakam alkalomadtán a tanáraim, de ahogy egyik-másik erre a felvetésemre tizen-huszon év múltán nevetve elmondta: voltak nálam sokkal rosszabbak is, és ha nagyon elszaladt velem a ló, akkor elég volt egyszer rámszólni. Szóval eleven voltam, de kezelhető, az aljasság hiányzott belőlem, a szemtelen beszólogatást pedig soha nem engedtem meg magamnak.

Tekintsünk hát engem afféle mediánnak, aki távol állt az örök jógyerekektől, és akire időnként célzottan kellett hatni – de legalább lehetett!

Egy ideális világban az iskola egy olajozottan működő, transzparens és interaktív intézmény, ahol a vezetéstől a pszichológusig minden érintett nagyszerűen együttműködő csapatot alkot a(z adminisztációval nem agyonterhelt!) pedagógussal és a szülőkkel, a tantervet szinte személyre szabják, ezért lényegében nincs is olyan gyerek, akiből így vagy úgy, de ne lehetne kihozni a legtöbbet és a legjobbat, úgy a tanulás, mint a közösségbe való integrálódás terén.

De a miénk sajnos nem egy ideális világ. Kezdve a minden létező tekintélyét (és lassan funkcióját is) elvesztő intézménytől a pártalapon (kontra)szelektált vezetőkön és az inkompetens és/vagy teljesen eszköztelen pszichológuson át a papírmunkával megfojtott, átlag alatti fizetéssel és minden egyéb létező módon (nem ritkán a gőgös szülők és a végtelenül szemtelen, undok és rosszindulatú gyerekek által) megalázott pedagógusig, illetve az éretlen, traumatizált, nemtörődöm, nem ritkán agresszív szülőkig (akik miatt olyanok a gyerekek, amilyenek – hiszen elvileg mindenki ártatlanul jön a világra, és csak azután szedi össze a rossz tulajdonságokat).

Belemehetnénk abba, hogy miért van ez így, de akkor soha nem lenne vége ennek a cikknek, és nem is akarok (nagyon) eltérni a tárgytól.

Ebben a „šta je tu je” állapotban nehéz okosnak lenni, hiszen egy-két neveletlen, kezelhetetlen (bőven speciális gondoskodást igénylő, a személyiségzavarait otthonról hozó) gyerek pillanatok alatt széttrollkodja akár a legjobb tanár óráját is, ami onnantól már csak arról szól, hogy „Zsoltika, hallgass már el” vagy „ne rángasd a Jucika haját” vagy „ne köpködd napraforgóval az előtted ülőt” stb. – és akkor még örülhet a tanárnő, ha nem kurvázzák le büntetlenül a kis tiktokozó taknyosok. A többiek figyelme pedig – akikkel még lenne némi értelme az oktatói munkának – nyilvánvalóan az ilyen intermezzókra irányul, akaratlanul is. A keményebb szó rögtön kizökkenti az odafigyelő gyereket a „flow”-ból, a szép szó viszont nem ér semmit a megvadult társainak. Patthelyzet a javából, és ember legyen a talpán, aki ebbe nem roppan bele, hiszen a pedagógus minden irányból csak az elvárásokkal és a kritikával találkozik:

– az intézményvezető nem akar semmi sz..ást, ami miatt romlana az iskola statisztikája, vagy ami miatt jönnének „emezek a legközelebbi iskolaközpontból”, tehát ha csak tudja, szőnyeg alá söpri a problémákat, ill. a tanárra terheli, hogy oldja meg őket,

– a zakkant gyerek (nem ritkán hepciáskodó!) szülője azt a nevelést várja el a pedagógustól, amit ő maga elmulasztott elvégezni,

– a „gyerekszobával rendelkező” gyerekek szülei meg azt várják el, hogy az ő gyerekükből hozza ki a pedagógus a maximumot, akkor is, ha a szétcseszett órákon egy mondatot sem tud úgy végigmondani, hogy ne kelljen valakire rászólnia.

A pszichológus sokszor csak annyiban lehet a tanár segítségére, hogy megállapítja: a kezelhetetlen gyereknek valójában az egész pereputtyát pszichoterápiára kéne járatni, méghozzá évekig! Ha nem tesz eleve magasról a munkájára, túl sok eszköz akkor sem áll a rendelkezésére ahhoz, hogy enyhítse a helyzetet. Napi tíz perc beszélgetés a gyerekkel nem sokat ér, ha ugyanabba a cirkuszba megy haza, ahonnan jött.

Jelenleg nem hogy komolyabban fegyelmezni, de még kiküldeni sem szabad az óráról a túlságosan kinyílt csipájú gyereket, ha pedig a szolgálati utat végigjárva próbál a pedagógus megoldást találni a problémára, azzal a saját nyakába vesz plusz terhet, plusz adminisztrációt, plusz b…tatást, sőt, még őt tekintik hozzá nem értőnek, ami (könnyű belátni) a francnak se hiányzik.

Na, ugyanezek a gyerekek szétcseszik a legszebb kirándulást is! Mert állandóan velük kell foglalkozni, hogy nehogy valami galibát csináljanak, a pedagógus sík ideg végig (teljesen érthető módon), emiatt a többi gyerek se tudja élvezni vagy teljességében átélni a kirándulás ill. a látottak szépségét, érdekességét, és a közösségépítésből se sok minden valósulhat meg.

A rosszul elmúló kirándulás itt csak hab a tortán, de jól rámutat, hogy a torta maga az egyes gyerekek miatt teljesen ellehetetlenült oktatói munka, ami nem csak a tanárokat égeti ki, teszi tönkre lelkileg, de a többi gyerek fejlődését is egyértelműen akadályozza.

Kicsit sem hiszem, hogy énmediánságom idejében több okos vagy tehetséges gyerek született volna (nyilvánvalóan nincs így), ahogy az akkori oktatási rendszerre is sokféle leíró szót lehetne találni, de az „ideális” nem lenne közöttük. Ami viszont egyértelműen más volt, az a tanárok társadalmi státusza és megbecsültsége (na, nem az anyagi, mert a 90-es években ők is két doboz gyufára elég fizetéseket kaptak), illetve a szülők többségének hozzáállása az oktatókkal való közös munkához.

Akkor is voltak hibbant, kisebbségi komplexusos, de jól házasodott, kivakarózott anyukák, akik ellopták a showt a szülői értekezleteken (amik emiatt az ő nem túl tehetséges gyerekeik nem túl jó jegyeiről való polemizálásba és tanárhibáztatásba fulladtak a többi szülővel való érdemi konzultáció helyett), meg tagbaszakadt, vörösnyakú, analfabéta, szántóföldön meg disznóólban szocializálódott apukák, akik bejöttek tettlegesen megfenyegetni a gyerekük fülét megrángató tanárt – miután az ártatlan kis lurkó leribancozta a tanárnőjét, leköpködte az osztálytársait, leöntötte a naplót, kettéfűrészelte a takarítónő biciklijét stb.

De a döntő többség nem ilyen volt.

Mostanra viszont sokat romlott a helyzet.

Akkor is voltak olyan gyerekek, akik önhibájukon kívül, a családi háttér miatt tulajdonképpen alkalmatlanok voltak az iskolai munkában való részvételre, legalábbis abban a formában, ahogy az akkori iskolai munka folyt, meg most is vannak ilyen gyerekek, és sajnos többen, mint anno. A gyerekhiány miatt a megszűnés szélén egyensúlyozgató (magyar) középiskolai osztályok pedig egy olyan korszakot hoztak el, amikor annyira alacsonyra van már engedve a léc, hogy az „elit” gimiket leszámítva lényegében bárkit bárhova felvesznek, ha le tudja írni a saját nevét nagy, nyomtatott betűkkel. Könnyű belátni, hogy ez szintén nem tett jót az iskolai fegyelemnek, az oktatói munka hatékonyságának, és végső soron az outputnak: az iskolát befejezők lelki, szellemi és szakmai felkészültségének.

Régen le lehetett egyszerűsíteni úgy a dolgokat (persze erősen torzítva), hogy a csóringer gyerekek a rosszak, azok nem tanulnak, mert a szüleik eleve lecsúszottak és ezt is örökítik tovább. Mostanra a helyzet annyiban változott, hogy a kifejezetten jómódú, a középsuli negyedik osztályának végén már saját autóval iskolába járó, elkényeztetett, zsebpénzzel értelmetlenül kitömött, jó politikai kapcsolatokkal vastagon rendelkező apukák-anyukák gyerekei olyan szinten engedhetik meg maguknak a vállalhatatlan, szemtelen viselkedést mindennemű következmény nélkül (hisz néha maga az iskolaigazgató szól oda az összerezzenő tanárnak, hogy a mittoménmelyik vmsz-es/sns-es vállalatvezető atomhülye fiának/lányának nem szabad ám négyest adni pl. kémiából!), ami teljesen értelmetlenné teszi a tanári munkát, értelmetlenné teszi az igyekezetet. Magyarul bármilyen társadalmi státuszú gyerek lehet rosszul nevelt, kezelhetetlen, aki miatt aztán…

…a többiek szívnak. Akik egyébként tanulnának. Akiknek a legfogékonyabb éveik vannak egy az egyben elpazarolva a megvadult (és nemritkán érinthetetlen) kis majmok miatt. Lehet, hogy nem mind lenne Einstein közülük, de egy jól felépített óra, egy jól előadott tananyag képes beleragadni a fejükbe, megvan bennük a fogékonyság, a képesség, és előbb vagy utóbb majd saját jogon is lehetne belőlük valami az életben.

Valami értékes.

Egy értékes ember, akár egy jó szakember, bármi, csak nem pöffeszkedő, felfuvalkodott hólyag, aki az egész létezésével mások életét keseríti meg.

Érvényesül-e a normális gyerekek tanuláshoz (és neveléshez!) való joga, ha az abnormális gyerekek szétcseszik az oktatást, és ez ellen rendszerszinten senki nem tesz semmit, a megkötött kezű pedagógus pedig nem is tehet? Nyilvánvalóan nem.

Menjen-e tönkre akárcsak egyetlen kirándulása is a normális gyerekeknek az abnormális gyerekek fékevesztett és kontrollálhatatlan viselkedése miatt, amire végső soron a pedagógus idegei is rámennek?

Az olvasóra bízom a választ.

Mindenki megérdemel egy esélyt az élettől, a közösségtől, szülessen bármilyen családba, bármilyen körülmények közé, hogy kihozhassa magából a legtöbbet. A(z olyan, amilyen) társadalmi mobilitást, a feljebblépés lehetőségét szinte kizárólag a(z egyelőre még) szabadon hozzáférhető oktatás biztosítja a jelenlegi államberendezkedésünkben.

Egyrészt ezért kellene ezt a lehetőséget sokkal jobban megbecsülni, másrészt ezért kellene a sok visszahúzó elemtől megszabadítani: a pártalapon munkahelyett kapó, semmittevő élősködőktől is, meg az integrálhatatalan, kezelhetetlen gyerekektől is, akik a többiek rovására rombolják az iskola lényegét.

Nem lehet mindenkit megmenteni. Szép lenne, de nem lehet. Ha tízszer nem sikerült, tizenegyedszer már ne pazaroljuk rá az erőforrást. Menjen a francba, majomkodjon otthon! Mások normális gyerekei tanulni szeretnének, fejlődni szeretnének, és adott esetben gondtalan kiránduláson részt venni a nem idegbajos tanáraikkal.

Miért ők szívjanak néhány hülye miatt már diákkorukban?

Arra ott van az egész hátralevő élet.

Stephen Bozhen