Felkapta a fejét Németh Zsolt az országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, miután betekintést nyert a határon túli magyarság létszámának drámai csökkenésébe. Ennek fele sem tréfa! Ezekután a nemzetpolitika feladata a következő időszakban az lesz – jelentette ki –, hogy segítse a magyarnak maradást és a magyarrá válást a Kárpát-medencében.
Természetesen ezt azzal kellene kezdeni, folytatnám a gondolatot, hogy meg kellene vizsgálni az elmúlt tíz esztendő nemzetpolitikájának erényeit és hiányosságait. Azért emlegetek tíz esztendőt, mert ebben az évtizedben eddig soha nem tapasztalt mértékben gyorsult fel a magyar kisebbség lélekszámcsökkenése.
Ez azért is fontos, mert az utóbbi évtized tragikus lélekszámcsökkenését nem lehet csupán külső tényezőkkel magyarázni. Ezt teszi például Potápi Árpád, aki szerint „a kilencvenes évekbeli délszláv háborúk tizedelték meg az ottani magyarságot”. Potápi adata pontatlanok. Sajnos azok a vészterhes idők tényleg szerepet játszottak az elvándorlásban, de 2011-2022 közötti lélekszámcsökkenés sokkal nagyobb volt, mint a délszláv háborúk idején, vagy az azt következő időszakban.
Hogyan lehetséges, hogy éppen abban az évtizedben döntött meg minden eddigi rekordot a magyarság lélekszámcsökkenése, amikor a magyar kormány és a vajdasági kisebbségi vezetők szerint a vajdasági magyarok helyzete soha nem volt jobb, mint ezekben az években? Ha igazat adunk a politikusoknak („soha nem volt jobb”), akkor olyan ellentmondással kerülünk szemben, amely azt bizonyítja, hogy a lélekszámcsökkenésnek nem csupán külső determinánsai vannak, hanem nemzetpolitikai okai is lehetnek.
A Vajdaságba szinte mindennap érkező anyaországi politikusoknak végső ideje tudomásul venni, hogy a határon túli magyarok nem a harmincas években, nem is az ötvenesekben, nem is a kilencvenes években, hanem a 21. században élnek, ők is változnak, akárcsak az egész világ. Nem véletlen tehát, hogy Gáspárik Attila a népszámlálási eredmények kapcsán a nemzeti zsákutca végét emlegeti. (Élet és Irodalom, 2023. július 7).
„Nekünk, Romániában magyarul élőknek kellene már találnunk valami saját mondanivalót, identitást”, írja. A megállapítás rendkívül fontos. A kisebbségieknek van saját bonyolult, az anyaországiaknál sokkal de sokkal bonyolultabb identitásuk, ha erről az anyaországi elvárások kedvéért lemondanak, akkor asszimilálódnak, avagy elvándorolnak.
Szerintem a szerzőnek igaza van abban, hogy nem elegendő az anyaországi nemzetpolitikai szólamokat szajkózni. Nem elegendő az anyaországi alapítványi támogatásokra várakozni, tudni kell élni vele, ellenkező esetben csak néhány kisebbségi nábob születik, a maradás elve pedig csorbát szenved.
Nem egyszer tapasztaltam azt az abszurd drámába illő jelenetet, amikor egy-egy pesti politikus a budai villákból kiruccan Vajdaságba és okítja azokat a magyarokat, akik a délszláv háborúk és a NATO-légitámadás idején szülőföldjükön magyarként maradtak, hogyan kell magyarként megmaradni. Azokat okítja, akik ebben a tananyagban joggal tarthatnának kiselőadást az illető politikusoknak. Ez is arról szól, hogy mennyire nem ismerjük a kisebbségi embert. Magyar akar ő maradni, csak nem pesti módon, hanem a maga módján.
Illusztráció (Fotó: Freepik)
