Dragoljub, te legenda!

Furcsán hangzik, de meg kell kérdeznem. Amikor nemrégiben Isztrián nyaraltál, megtörtént-e veled, hogy valahol – például Žminj közelében – megálltál egy kereszteződésben a stoptáblánál, és miközben jobbra-balra néztél, hogy nem jön-e valaki, tíz fekete férfi kiszaladt a bokrokból edzőcipőben és átrohant az úton?

– Láttad ezt? – kérdezted a feleségedtől.

– Mit? – visszakérdezett, és felnézett az okostelefonja képernyőjéről.

– Ezeket a feketéket, edzőruhában?

– Milyen feketéket? Te miről beszélsz? – megrázta magát dühösen, majd egészen Rovinjig mondogatta, hogy ittál, te pedig bizonygattad, hogy nem.

Nem ez történt? Nem láttál semmilyen feketéket? Az afrikai ország, Burundi kézilabda-válogatottjának tizenhat játékosa közül tíz valószínűleg itt ment keresztül Isztrián, miközben te pont ott nyaraltál. A fiumei ifjúsági (19 éven aluli) világbajnokságra jöttek, mind a tízen 2006-os születésűek, tizenhét évesek, bár a fotókon – be kell vallani –, sokkal érettebbnek tűntek. A sušaki diákotthon recepcióján múlt szerdán meglepődött egy nő: – Hova mennek ezek az edzőruhások ebben a melegben?

Később derült ki, ő volt az utolsó, aki látta őket.

Amikor nem jelentek meg a teremben, a Burundi–Bahrein mérkőzés utóbbi 10:0-s győzelmével ért véget, majd a burundi kézilabdázókat augusztus kilencedikén 15:30-kor hivatalosan is eltűntnek nyilvánították. Napokkal később se jel, se hang felőlük. Ami nem igazán meglepő. Ha okosak, és úgy tűnik, nem hülyék, a fiúk csak éjszaka, holdfénynél utaznak. A törvényes és rendőri erők csak hőkamerákon láthatják őket, mivel feketék, mint a szén.

Nem emlékszem, amikor valami olyan boldoggá tett, mint ez a történet. Ha egy érdeklődő rendező megkeresne, írnék egy forgatókönyvet tíz burundi kézilabdázóról, akik megszöktek egy fiumei versenyről, részben hősi eposzt, részben vígjátékot a fekete kontinens szívéből származó férfiak csoportjáról, akik az isztriai és a szlovén karszton áthaladó ösvényeken, az osztrákokon és a svájciakon túl Nyugat-Európa felé lopakodnak, hogy a célban valahol Utrechtben, Brugge-ben vagy Manchesterben papírok nélkül, ott majd a bevándorlási hatóságoktól való félelemükben kebabot vagy hamisított Gucci táskákat áruljanak. Látomásomban ők melegszívűek, bolondosak, mosolyognak, egészséges fehér fogsoraikkal, és végig énekelnek, valahogy úgy, mint Ladysmith Black Mambazo, de a valóságuk valószínűleg ettől borzasztóbb. Menekülési tervük annyi leleményességet, erőfeszítést és türelmet igényelt, hogy teljesen igazságtalan lenne az egészet megsemmisíteni egy véletlenszerű utcai igazoltatással.

Távozáskor megdöbbenés uralkodott el a kézilabdázók között. A svéd válogatott kapusa, Arvid Skoog alig tért magához, mert nem hitte el, hogy valaki elhagyott egy olyan rangos versenyt, mint a korosztályos világbajnokság, de mit tudhat egy jól nevelt gyerek, aki az európai északi jólétben és biztonságban nőtt fel, a nyomorúságról és az erőszakról, az államcsínyekről, a tuszik és hutuk véres háborúiról, a bomlott elméjű uralkodókról és a népirtásról. Kézilabdázni azért, hogy a győztes könnyes szemmel hallgassa a dobogó csúcsán a himnuszt, csak a gazdag országok kiváltsága.

Sokkal nagyobb volt a tét a burundi fiatalemberek számára. Ők az életükért küzdöttek. Kupájuk és érmük egy repülőjegy volt Európába. Nyertek, amikor egy repülőúttal elkerülték a több hónapos, netán több éves fél Afrikán való fáradságos átgázolást, majd a háborgó Földközi-tengeren történő áthajózást, amikor megúszták, hogy az embercsempészek elvegyék az összes megtakarításukat, illetve az olasz rendőrökkel a strandok egyikén való találkozást ahol, kegyetlenül véresre verték volna őket.

Augusztus tizenötödikén éjfélig szabadon mozoghattak Európa-szerte, másnaptól pedig már nem érvényes a schengeni vízum. Ha elkapják őket, visszaküldik oda, ahonnan jöttek. Féltem szegényeket. Menekülési tervük kézilabda edzésekkel, mérkőzésekkel, kvalifikációs küzdelmekkel, a személyi okmányok meghamisításával, hogy fiatalabbnak nézzenek ki, ha mindezt megsemmisíten egy véletlenszerű utcai igazoltatás. Valójában akkor is szurkolnék nekik, ha nem lennének zseniálisak. Szívem mindig az illegális határátlépőkkel van, mert ez az én hagyományom is, amire nagyon büszke vagyok.

Dražo, bizonyára ismered a határátlépés előtti nyugtalanságot. Amikor közel érsz a bódéhoz és az út túloldalán vízszintesen elhelyezett korlátokig, még akkor is, ha te vagy a legigazabb ember, irracionális bűntudat kerít hatalmába. A kék egyenruhás ügyintéző megkérdezi, van-e bejelentenivalód, te pedig, ha a csomagtartóban nincs is semmi, csak egy pótgumi és egy elsősegélydoboz, akkor is dadogva mondod, hogy nincs-nincs-semmid. Aztán persze gyanús vagy, ezért mutatják, hogy parkolj le oldalt. Néha úgy tűnik számomra, hogy a határok csak azért léteznek, hogy félelmet keltsenek bennünk, megalázzanak, leértékeljenek bennünket, hogy az állampolgár jelentéktelennek és nyomorultnak érezze magát.

Schengen, amelybe Horvátország az év elején belépett, ha engem kérdezel, a legjobb dolog, ami valaha történt velünk. Amikor egy ideje leszálltam Párizsban, a vállamra akasztottam a táskámat, és zsebre tett kézzel kisétáltam a repülőtér épületéből anélkül, hogy bárki kérte volna tőlem az irataimat, vagy hülye kérdéseket tett volna fel, hogy merre és mi célból megyek, olyan frissítő volt, olyan laza, olyan emberi. De persze, ez nem tartott sokáig, mert nem sokára Podgoricába kellett utaznom.

Átutaztunk Hercegovinán, majd két hülye jugoszláv határnál, a Ljubuški melletti Crvena Grmánál és a Bileća feletti Vraćenovićinél, két végtelen oszlopban csaknem négy órán keresztül vonszoltuk magunkat. Mi folyik itt? Miért tart ez olyan sokáig, kínzott bennünket a kérdés a tűzforró gépkocsiban. Azt hittük, valami gyilkosokat keresnek, drogmaffiát, klántagokat, mit tudom én. Majd amikor nagy nehezen a bódéhoz értünk, tudod, Dragoljub, mit kérdezett tőlem a hivatalos személy? Csak ennyit:

– Sokáig vártál?

Nem, te vártál sokat, mondtam magamban.

***

Ante Tomić és Dragoljub Draža Petrović levelezése a Nagy Mesék (Velike priče) honlap Láttad ezt? című rovatában. (Fordította: Balla Lajos)