Reggeli kávé, időjárás, tallózás a hírek között…
„Véres migránsleszámolás Szabadkán”, alatta „Szerbia mindenki otthona”. Mindenkié… Valóban? Mindenkié? Lehet bárkié? Csendben olvasok. Azon kapom magam, hogy szorongok. Az otthonom reggeli napsütéses, kávéillatú nyugalmában szorongok! Ez nem normális.
Soha nem vágytam máshol élni. Szeretem ezt a várost. Palicsra igazán büszke vagyok, annak ellenére, hogy messze nem pompázik abban a fényben, amelyben lehetne. Azon dolgozom nap, mint nap, hogy ráébresszem a fiataljainkat, hogy jó itthon. Hogy itt lehet, érdemes jövőt tervezni. Őszintén hiszem is mindezt. De a mai kávé mellett görcsbe szorul a gyomrom.
Ez a mi otthonunk. A mi múltunk. E város térkövein Kosztolányi Dezső sétált egykor. Az első velocipédet a szabadkai korzón Vermes Lajos tekerte végig. A palicsi sportjátékok fél Európa sportolóit vonzották anno ide és az Abbázia vendéglő messze földön ismert volt a közösségi média és internet nélkül is. Ez a mi otthonunk!
Ahol most szorongok. Meggondolom, meggondolnám… hová engedem egyedül a gyerekemet, de nem tehetem, mert már semmi sem biztos, semmi sem kiszámítható. Ez nem normális.
Ki akarom mondani hangosan: EZ NEM NORMÁLIS!
Elfogadok más kultúrákat, más népeket, csodálom a sokszínűséget, élvezem, hogy egy multikulturális közegben élhetek, de nem tudom elfogadni a rendbontókat, bárkik is legyenek. S ami ma itt zajlik az NEM NORMÁLIS, EMBEREK!
Nem normális, hogy pár ezer euró híján maradnak betegek kezelés nélkül, míg billiárdok tűnnek el a végeláthatatlan, soha be nem fejezett beruházásokban (értünk, nekünk… elvileg). Hogy a kevesek érdeke bármit felülírhat. Hogy megeshet egy lövöldözés, csak úgy random… És mi csak nézünk. Csendben olvassuk a híreket, majd tovább lapozunk. Ez nem normális.
Nem jártam az erdőben már évek óta, pedig régen kedvelt szombat délelőtti program volt elkarikázni a tőzegig. Félek, arra már többen laknak, mint idebenn. Hiszen ez mindenki otthona lehet. (A lakhelye talán. De nem mindenkinek otthona). Jóesetben nem áll érdekükben betérni tömegesen, mert esélytelenül azt is csak nézhetnénk. Szomorú vagyok. Elkeseredett. Tehetetlennek érzem magam, mert akinek dolga lenne cselekedni, az nem teszi, mi meg ha cselekednénk is, bármily abszurd, de magunk is rendbontókká válnánk.
Én csak újra nyugodt szívvel, büszkén, teli tüdővel lélegezve szeretnék itthon lenni. És maradni. Mert EZ AZ OTTHONOM. Én vagyok ITTHON! És nem akarok hallgatni, nem akarok tovább lapozni! Ki akarom mondani, kikiabálni:
EZ NEM NORMÁLIS! TEGYE MÁR MINDENKI A DOLGÁT, HOGY VÉGRE REND LEGYEN!
Hátha, valaki valahol mégsem lapoz tovább.
Búzás Brigitta
