Az utóbbi időben még a mi, kissé elmaradott szerbiai munkaerőpiacunkon is olyan változások mentek végbe, amelyek egyre hasonlóbbá teszik az itteni dolgozók életvitelét a nyugati szokásokhoz és elvárásokhoz. Egyre többen dolgoznak kilenctől ötig vagy rugalmas munkabeosztással, esetleg otthonról.

Ez a rutin – a felénk korábban bevált, hagyományoshoz képest – gyökeresen megváltoztatja a családok időbeosztását, a napirendet és a közös programok lehetőségeit. A kisebb iskolás gyerekek elhelyezése még akkor is gondot jelet, ha a szülők hattól–kettőig dolgoznak, hiszen az iskola délben, de legkésőbb egy órakor befejeződik. Egyre kevesebb „szabad” nagyszülő van, a fiatalok később vállalnak gyereket, az idősebbek kénytelenek tovább dolgozni, míg nyugdíjba mehetnek, így nem tudják átvállalni a szülőktől a gyerekek gondozását, vigyázását. A bébiszitter alkalmazása megoldás ugyan, de nem mindenki engedheti meg magának az ezzel járó költségeket. Nem marad más választás, mint az általános iskolai napközi, a „hosszabbított tartózkodás”.

Az oktatási törvény lehetővé teszi ennek a napközinek (a szerbről fordított „hosszabbított tartózkodás” helyett nevezzük inkább a magyar nevén) a megszervezését. A törvényhozó támaszt bizonyos feltételeket, és az iskoláknak külön eljárásban kell kérni egy-egy ilyen tagozat megnyitását, de ha a szülők és a tantestület is erre szavaz, általában engedélyezik. Ennek egyrészt az iskola intézményként való finanszírozásában van jelentősége, mert egy új tagozat plusz egy munkahelyet jelent, amire az eszközöket elő kell teremteni, másrészt a munkaszervezést és a tantermek beosztását is át kell alakítani.

Idén hetedik éve vezetek általános iskolai napközit Zentán. A megfigyeléseim és a következtetéseim valószínűleg különböznek néhány dologban a többi iskola tapasztalataitól, hiszen ez az az oktatási terület, ahol a leginkább figyelembe vesszük az iskola, a társadalmi környezet, a szülők és a gyerekek egyedi helyzetét, egyéni szükségleteit. Úgy alakult, hogy éppen emiatt a rugalmasságért vállaltam el a munkát. Mivel a fent említett tapasztalati korlátok miatt megneveztem Zenta városát, a félreértés elkerülése végett helyesnek tartom egy mondatban megemlíteni azt a társadalmi-politikai tényt, amit az itteniek legtöbben ismernek. Nem titok, hogy nagyjából húszévnyi tanítás után az iskola vezetésében dolgoztam, mielőtt „átkerültem” a napközis tagozatra. Elfogadtam a munkahelyet, megfelelőnek éreztem arra, hogy azt a tevékenységet folytassam, amihez kedvem, tapasztalatom és képesítésem is van. A tanítói mesterdiplomám mellett differenciáló (fejlesztő) szakpedagógus is vagyok, és a bölcsészdoktori képzést is elvégeztem oktatáskutatás szakterületen. Egyszóval minden együtt volt ahhoz, hogy megvalósítsam a terveimet Szerbiában, egy olyan oktatási rendszerben, ahol a tanulási zavarokat vagy nehézségeket mellékes jelenségnek értékelik, és az érintett gyerekeket egy szimpla IOP-pal (egyéni oktatási tervvel) berakják az olyan osztályokba, ahol az ott dolgozó pedagógusnak alig-alig van ehhez segítsége.

A napközibe több generációból jönnek gyerekek, tehát ugyanabban az időben és ugyanabban a helyiségben egyszerre négy-hat különböző osztályból érkező tanulóval dolgozunk. Az oktatási törvényben vázlatosan leírt szabályozás elmondja, hogy nagyjából milyen feladatai vannak ennek a tagozatnak. Egyik fontos tennivaló az aznapi házi feladatok megoldása, de ezzel egyenrangú kötelezettség biztosítani a játékot, a szabadidős aktivitásokat és a friss levegőn való tartózkodást is.

Az iskolába, ahol dolgozom, olyan szociokulturális háttérből érkeznek a gyerekek, ahol ritkábban találkozunk tanulókkal, akiknek a család szociális helyzete miatt vannak tudásban vagy nevelésben hátrányaik, de természetesen az is előfordul, hogy az ilyen elmaradásokat kell ellensúlyozni, támaszt nyújtani a gyerekek fejlődésében. Mindezt összehangoltan, az egyéni igényeket és a tanulócsoport szükségleteit is kielégítve. A differenciált oktatás elkötelezett szakemberének csemege a javából, az osztálytanításban dolgozó kollégáknak gyakran nem a kedvenc munkafeladata. Akad közöttünk emiatt nézetkülönbség: nekem, a fejlesztőpedagógusnak, amikor azt látom, hogy egy-egy tanulási területen a sikerhez újra kell építeni bizonyos területeken a tanuláshoz nélkülözhetetlen feltételrendszert a tanuló képességeiben és tudásában, mellékessé válik az aznapi írásbeli házi feladat. Az időt inkább fejlesztésre, támasznyújtásra, az önbizalom, az önértékelés növelésére fordítom, mert így lehet majd elvárni a gyerekektől, hogy később sikeresebbek legyenek a tanulásban önállóan is. Például fontosabbnak érzem azt, hogy a gyerek, aki nem tudja még hatékonyan írásra használni a kezét, olyan gyakorlatokkal töltse a napközis idejét, amelyek a finommozgását fejlesztik, ahelyett, hogy órákon át rója az ákombákomokat, mire sikerül megírnia az aznapi betűadagot.

Nagy kárnak tartom, szinte helyrehozhatatlan mulasztásnak, hogy nyolc éve, amikor a Magyar Nemzeti Tanács oktatási stratégiája elkészült, szinte semmit nem hajtottak végre belőle, négy évvel ezelőtt pedig már stratégia sem született. Pedig – akkor ezt állították – „megvolt rá a pénz”. Abban a tervezetben volt egy elképzelés a magyar nyelven tanuló gyerekek fejlesztőpedagógiai ellátására, a felmérésre, a szakszolgálati rendszerre, a terápiás tevékenységre. Nem illett bele a szerbiai elképzelésbe, emiatt nem volt hozzá bátorság, hogy megvalósítsák. Nyolc év – nyolc generációnyi magyar gyerek, akik közül sokan már messze járnak. Reméjük, legalább olyan helyen, ahol van lehetőségük valódi fejlesztésre, fejlődésre és esélyegyenlőségre a boldogulásukban.

Berze Gizella