Hihetünk-e a népszámlálási adatoknak? Valóban 184 ezerre csökkent a vajdasági magyarság száma vagy ennél még kevesebben vagyunk? Mikor kezdődött a szisztematikus fogyás és mik az okozói? Mit tett, mit tehetett volna a vajdasági magyar politikai elit, hogy a fogyás mértéke csökkenjen? Mennyiben felelős azért, hogy ennyire megfogyatkoztunk? Számos kérdés, amelyekre választ, megoldást találni nehezebb, mint gondolnánk. Tóth Szilárd János politológussal beszélgettünk.
Nem vajdmagyar specifikum
— A népességcsökkenés természetesen nem vajdasági magyar specifikum Európában, de ezzel együtt a vajdasági magyarság fogyásának vannak specifikumai, kezdi Tóth. Az, hogy az európai társadalomban nem elég magas a születésszám a reprodukálódáshoz, a nyugatra ugyanolyan igaz, mint a keletre, s nyugaton is csak azért van pozitív népszaporulat, mert ott megnyitották a határokat a bevándorlóknak. A születésszám csökkenésének fő oka az, hogy ezek a társadalmak messzemenően modernizálódtak, és ez azzal jár, hogy a nők tovább járnak iskolába, dolgoznak, nem otthon vannak, az önmegvalósítás része a karrier is.
Ez az, amit a konzervatív kritikusok úgy szoktak aposztrofálni, hogy túl „liberális” lett a társadalom, magyarázza a politológus, aki szerint viszont a népességfogyásnak semmi köze az ideológiákhoz.
— Egyszerűen arról van szó, hogy megváltoztak az emberek életcéljai, mások az elvárások, és ez kábé ugyanúgy igaz mindenkire, nemtől és ideológiai beállítottságtól függetlenül. A hatvanas évektől ez látszódik Európában. Nyugaton a fogyást a határok megnyitásával kezelik, keleten meg azt látjuk, hogy kínlódnak, nem tudnak mit kezdeni a problémával.
Több pénz nem egyenlő több gyerek
Attól, hogy több pénzt adunk a pároknak, még nem fognak több gyereket vállalni. Szerbiában is a szegényebb, kulturálisan kevésbé modern csoportoknál magas a gyerekszám: az albánoknál és a szandzsáki muzulmánoknál. De a magyarországi népesedési politika sem hozott látványos sikert, hiába szórtak el rá végtelen pénzt.
— A vajdasági magyar értelmiség szereti túldimenzionálni a VMSZ felelősségét. Globális trendekről beszélünk, amelyekkel a kontinensen sehol sem tudnak igazán mit kezdeni. Gyökeres társadalmi, kulturális átalakulás ment végbe a 20. század derekán, és ehhez politikai eszközökkel nemigen lehet hozzányúlni.
Vajdasági magyar specifikumok
A politológus azt mondja, természetesen egyetért azzal, hogy a fogyatkozás körülményeit tekintve vannak vajdasági magyar specifikumok.
Tóth Szilárd János
— Tíz évvel ezelőtt 4 százalékát tettük ki a lakosságnak, a fogyásból viszont kitettünk 15 százalékot. Erre kell valami magyarázatot adni. A magyarországi állampolgárság rettenetesen megkönnyítette az embereknek, hogy kivándoroljanak, de van más is. Húsz évvel ezelőtt, amikor a vajdasági magyar politikusok elgondolkodtak azon, hogy mi a fő mumus, ami a vajdasági magyarságra leselkedik, akkor két lehetőség forgott fenn: az asszimiláció vagy a kivándorlás. Választani kellett, hogy melyikkel fogunk szembeszállni elsődlegesen, mert a kettővel szemben egyszerre hadakozni nem nagyon lehet sikerrel.
Asszimiláció vs. kivándorlás
Tóth Szilárd János emlékeztet, hogy a vajdasági magyar politikai elit úgy döntött akkor, hogy az asszimiláció a fő probléma, mert korábban az volt a tapasztalat, hogy ez a legnagyobb fenyegetettség. Ennek a nyomán történt, hogy az összes létező intézményt, így a médiát, a kultúrát és a gimnáziumokat felpakolták Újvidékről az északi tömbbe, mert úgy vélték, hogy akkor nagyobb a valószínűsége, hogy magyar házasságok fognak születni.
— Ebben az esetben viszont azzal az árral fizetünk, hogy bezárkóztunk az északi etnikai gettóba, és kevésbé vagyunk integrálva a többségi társadalomba, a fiatalabb generációk nem is beszélnek szerbül rendesen. Automatikusan nehezebb elhelyezkedni a munkaerőpiacon, és ezért egyre logikusabb opció a kivándorlás.
Ezzel szemben, ha az lett volna a megállapítás húsz éve, hogy a kivándorlás a fő probléma, mint ahogy utóbb kiderült, hogy ez a nagyobb fenyegetés, akkor a tehetséggondozó gimnáziumok közül például az egyiket Újvidékre lehetett volna vinni, hogy a diákok ne a szegedi meg a pesti egyetemek felé orientálódjanak, hanem maradjanak Újvidéken, vagy ne adj’ Isten, menjenek Belgrádba. Ez viszont erősítette volna az asszimilációs veszteséget. Ez a specifikum, vagyis hogy kétfrontos háborút kell vívni, ami nagyon nehéz, szinte lehetetlen.
Van-e felelőssége a vajdasági magyar politikai elitnek?
A politológus szerint, minthogy a Vajdasági Magyar Szövetség az MNT-n keresztül igazából csak a kultúrában meg az oktatásban gyakorol hatalmat, így a réteg, akinek meg tudják keseríteni az életét – példának okáért a pártalapú foglalkoztatással – az alapjában véve az értelmiségi réteg, márpedig nem ők adják ki a kivándoroltaknak a nagy tömegét.
— A VMSZ épp eleget tesz a neki nem tetsző csoportok kirekesztéséért, például azzal, hogy megtiltja a Magyarországra kivándorolt vajdasági írók könyveinek kiadását a Forumnál, vagy épp a pártalapú foglalkoztatással az iskolákban meg máshol. Ám ez szerintem csak kis részét magyarázza meg a kivándorlásnak.
Az értelmiség felnagyítja a saját sérelmeit, és azt képzeli, hogy a szélesebb tömegeket ugyanazok a dolgok űzik el itthonról, mint őket, ami persze nem igaz. Vagyis, akiket a VMSZ kiszorít a megosztó politikájával, az alapjában véve az értelmiség. A szélesebb néptömegeket ezek a dolgok nem érintik.
Az értelmiség elidegenítése persze nagy érvágás az itteni társadalomnak, hisz nem jobb nekünk, hogy az írástudók is elmennek. Jobb lenne, ha a VMSZ-esek inkluzívabb politikát folytatnának, de ismét hangsúlyozom, ezen aránylag kevés múlik. Ettől függetlenül van a vajdasági magyar politikai elitnek felelőssége, de ez egy annyira lehetetlen szituáció – a kétfrontos fenyegetettség az asszimilációval és a kivándorlással, hogy nagyon nehéz megmondani, hogyan lehetett volna jobban csinálni.
Elvágunk minden idekötő szálat
Tóth rávilágít arra a kulturális különbségre, amit a dél-szerbiai és a vajdasági magyar (és szerb) kivándoroltak között tapasztal. A nyugatra kivándorolt balkániak kétemeletes, vakolatlan házakat húznak föl a szülőfalujukban annak ellenére, hogy soha sem fognak bennük lakni.
— Ez premodern gesztus. A gyökerekhez való elemi ragaszkodás. A magyar viszont, és egyben a vajdasági szerb is, nyugatiasabb. Szeretik a fejéhez vágni a VMSZ-eseknek, hogy elidegenítik a külföldre vándoroltakat, de azon is érdemes elgondolkodni, hogy azok, akik kivándoroltak, hogyan viszonyulnak Vajdasághoz, az otthonukhoz? Hát úgy, hogy ha elmentél, akkor „elvagy menve” és nem húzol fel házat, hogy valamilyen kapocs meglegyen, mert kulturálisan ez nálunk nem érték. Elmennek, megtanulják az ottani nyelvet, integrálódnak és – ott maradnak.
