A közönséges halandó szinte beleremeg a szúrós tekintetbe, amint az a végtelen hatalmi magasságokból mogorván rávetődik politikustársaira és szigorú bajsza remegésével elrettenti a másként gondolkodókat még a pisszenéstől is – vagy jön a rettenetes büntetés. Ez a bajszos demokrácia: Dzsugasvili a példa rá, hogy minél erőteljesebb a szájszőrzet, annál félelmetesebb viselőjének a hatalma. Visszarionovics visszatekinthet a sírjából és örömmel nyugtázhatja nyugati utódai sikereit.
Csakhogy most nem a „többségi” diktátorról van szó (emlékeztető: a bolsevik szó onnan származik, hogy a párturalmi többség mindent vitt a politikában, a többieknek meg annyi), hanem az előszeretettel kunbélázó, volt-kommunista magyar házelnökről, aki megint kimondta a szentenciát a magyar kisebbségek (no meg a világ) helyzetéről. No de jól van, ha ez kell a többségi Magyarországnak, hát élvezze!
Mi viszont, vajdasági magyarok, kissé „lentebbről”, délről nézzük a világot, Kövér Lászlóénál nagyságrenddel vaskosabb tapasztalattal arról, hogyan lehet – és hogyan nem – együtt élni a másként érzők-gondolkodók-vezéreltek millióival. Ezért döbbentünk meg az amúgy szokásosan szókimondó harcsabajusz alól előbukkanó legújabb szózaton, miszerint minden utódállami nemzettest nagy bajokkal küszködik, kivéve:
“A Szerbiában élő délvidéki magyarság előtt az elmúlt években új lehetőség nyílt, a szerb nemzettel vállvetve, erejüket velük összeadva együtt erősebbeknek bizonyulhatnak, mint azok, akik napjainkban Szerbiát is trianoni sorsra szánják”
– bölcselkedett a magyar Országgyűlés elnöke a mi helyzetünkről (is), miközben újranyitotta a várpalotai Trianon-múzeumot és megjegyezte, hogy „Bár talán szeretjük magunkat annak látni, nem Európa mártírjai vagyunk, hanem Európa túlélői.”
Nos, kedves optimistán pesszimista házelnök úr, mi nem szeretjük magunkat mártírnak látni: mi tudjuk, hogy túlélők vagyunk. Önnek viszont – mint a rólunk alkotott bölcselettel bizonyította – halvány gőze sincs arról, milyen körülmények között leledzik a „Szerbiában élő délvidéki magyarság”. (Olvasson talán gyakrabban pártlapok helyett szabad magyar szavakat erről a vidékről!)
De lássuk csak a magasságos víziót! Micsoda rétori hármashangsúllyal emelt fel bennünket az új lehetőségek nyílására, aminek is által 1. a szerb nemzettel vállvetve, 2. erőnket velük összeadva, 3. erősebbnek bizonyulunk…
Véli ezt ő Vucsityékkal vállvetve, erejüket az éppen kisiklatott (Csing-ping és Lölő által is elhagyott) budapest–belgrádi vasúton összeadva, amikoris – orosz meg kínai hitelekből (unokáik is fájlalni fogják!) – erősebbnek bizonyulnak a „hanyatló Nyugatnál”. Véli ezt ő pont annak az évtizednek a végén, amikor (pártja és kormánya uralkodása alatt és hathatós támogatásával), legnagyobb vérveszteségünket szenvedtük el. Ami magasan a szocialista évtizedek alatti népfogyatkozás mértéke fölé tornyosult a magunk 28 százalékos eltűnésével – miközben a házúr lelki barátja és pártfőnöke havonta ölelkezik a szerb nemzet nagyságos urával, akik alatt mifelénk lecserélik a többnyelvű útjelzőket és cirill betűkkel írják fel Petőfi szent nevét a szerb emlékbélyegre.
No de kitől is bizonyulunk erősebbnek!? Hát azoktól, akik „Szerbiát is trianoni sorsra szánják”! Lássuk ennek a másik „bölcsességnek” a lényegét!
Házelnök úr! Szerbia önmagát trianonolta meg, amikor az önök kedvenc szerb államfőjének mentora alatt bedarálta Vajdaságot, igába vonta Montenegrót, börtönbe zárta a koszovói albánok vezetőit, elüldözte Szlovéniát, megszállta Horvátország egyharmadát és szétverte a békés Boszniát – mindezt százezernél is több ember lemészárlásával.
Nem, házelnök úr, senki nem szánja Szerbiát semmilyen Trianon-sorsra: Szerbia önmagát tette tönkre, tolta „Trianonba”. Ezért kénytelen most elviselni, ahogy az önök oligarchái felvásárolják a szerbiai bankot, focit, földet – és magyar lelkeket. Azért hajszolta bele maga magát abba, hogy egy másik, még nagyobb agresszor karjaiba pUttyanjon, a szomszéddal együtt kiszolgálva annak Európa-ellenes ármánykodását. Amúgy meg a másik oldalról is sántít a rétori logika: éppen Moszkva (az egyetértőkkel vállvetve) szánta „trianoni sorsra” Ukrajnát (dehát az nyilván „megérdemli”), miközben a szónok az önsorsrontó Szerbiát siratja.
Csakhogy Szerbia nem most nyitott – házelnökék álhatatos segítségével – új lehetőséget az itt élő magyarságnak, hanem ez az általuk oly sokra tartott, öncsonkító Szerbia ítélte lassú kimúlásra a magyar nemzet 1989 előtt legnyugodtabban, leggazdagabban és főleg legszabadabban élő részét. Ahol szabadon tűztük ki hivatalosan is a piros-fehér-zöldet – igaz, hogy akkor még vörös csillaggal, de az akkor a mi szabadságunkat hirdette (az ő megszállójukkal szemben is), nem úgy, mint ahogy most a saját szövetségesei ellen feszülő, párt-kisajátított koronás lobogó leplezi el az újgazdagi kivagyiságból fakadó, nemzeti-nemeskedő, álkeresztény hazugságokat.
A bajusz mint hatalmi jelkép: Joszif Visszarionovics Dzsugasvili (PA Archívum)
