Vajon példaképek-e még a tanárok 2023-ban? Illene ezt a fejtegetést a végén zárni egy válasszal, illetve következtetéssel. A szomorú igazság viszont az, hogy nem kell sokat a kérdésen gondolkodni, egészen egzakt módon kijelenthető, hogy nem, ma már nem példaképei a tanárok a diákjaiknak. Már hallom is a kommentárt valahol képzeletben, hogy erről bizony maguk tehetnek. Csakhogy ez nem egészen így van. Nem palástolt szándékom ezzel az írással olyan gondolatokat ébreszteni, amelyek mellett megjelenik az empátia a tanári társadalom iránt valamennyiünk javára. A jellemzőbb inkább az ítélkezés. Akkor most következzék a fejtegetés. 

Mindannyiunk első példaképe nagy valószínűséggel az elsődleges gondozónk (legtöbbször az anya, de lehet más is), ennek viszont még nem vagyunk a tudatában. A törődés, az odafigyelés, az érzelmi támogatás, a figyelem kötődést eredményez, ami majd az egész érzelmi fejlődésünk alapjává válik, és jelentősen meghatározza a mentális egészségünket. Hatással lesz az összes majdani kapcsolatunkra is. Modellként szolgál egészen addig, amíg nem indulunk el a szélesebb társadalmi beilleszkedés rögös útjain. A modellből vagy mintából a leggyakrabban példaképpé is válik a szülő, illetve a gondozó, egy idealizált kép él bennünk róla. Ez így van jól, ez segít minket eligazodni a világban, és ettől érezzük magunkat biztonságban. A kognitív (értelmi) érés során a világról reálisabb képet kapunk, a fehér és a fekete árnyalatait is látjuk már, lassan az idealizált kép eltűnik. Erről mondta olyan sokszor Ranschburg Jenő, hogy gyanús az a kamasz, amelyik idealizálja a szüleit. Egy kamasz legyen kritikus a szüleivel, hogy aztán fiatal felnőtt korára már reális képe legyen róla. A leszakadás azonban elengedhetetlen az önállósuláshoz. Kamaszkorban más példaképek kerülnek előtérbe, s ezek korábban gyakran a tanárok voltak, akik ott álltak a fiatal előtt, a világ dolgairól beszéltek, olyan kérdésekre adtak válaszokat, amelyekre otthon nem kaphattak. Számtalan híres ember önéletrajzában szerepel, illetve sok hétköznapi ember mondhatja el, hogy példaképként tekintett a tanárára, és meghatározta az életútját. Ma a kutatások nagyon csekély mértékben mutatják ki a tanárok, mint példaképek jelenlétét a fiataloknál. Ugyanakkor ma is modellek, minták, még ha ez nem is tudatosul, hiszen az iskolában igen sok időt töltenek a gyerekek. 

Az, hogy a társadalmi változások milyen módon befolyásolják a példaképek megválasztását, Žarko Trebješanin ismert szerbiai pszichológus kutatja évtizedek óta. Az első felmérését 1978-ban végezte. A fiatalok első számú példaképe akkor nem más volt, mint maga az államelnök, a fiatalabbak kedvéért megnevezem, Josip Broz Tito. Mellette színészek, énekesek és tudósok jelentek meg, valamint a fiatalok életterében található kiemelkedő személyek, köztük a tanárok. A következő nagyobb mintán felvett adatok 1991-ből származnak, amikor is ez a kép teljesen megváltozott. Az első helyre nem más ugrott, mint a világsztár Madonna, mellette szép számban ott voltak a szerb nemzeti történelem alakjai, nacionalista politikusok, sportolók, de közülük is mindenekelőtt a focisták. Eltűntek a tudósok, írók, gondolkodók, a tanárok szerepe is kezdett halványodni. 2000-es évek elején még mindig Madonna volt az első helyen, a nemzeti történelem alakjai eltűntek, megjelentek a demokratikus értékeket valló politikusok és az információs technológia nagyágyúi. Még ebből a felmérésből is látszik, hogy reménykeltő évek lehettek. Hogy minden mindennel összefügg. A 2018-as felmérés Angelina Jolie-t hozta ki győztesnek a szerbiai fiatalok között végzett kutatás során, ahol már ott voltak a botrányhősök, a valóságműsorok szereplői, visszatértek a nacionalista figurák, ezúttal a zene világából. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy mi az ok, és mi az okozat. Nem a fiatalok preferenciái alakítják a társadalmi folyamatokat, hanem a közélet formálóihoz igazodnak, evolúciósan beépített működésről van szó. Alkalmazkodsz, vagy rosszul jársz. Egy gyors felmérést én is végeztem úgy másfél évvel ezelőtt, a mintavétel nem számít reprezentatívnak, a környezetemben lévő fiatalokat kérdeztem meg, hogy kit tartanak példaképüknek. A közel száz vajdasági magyar gimnazista közül egy írta le, hogy az egyik tanára az. Közel a fele azt válaszolta, hogy nincs példaképe, negyede különféle ismert embereket nevezett meg, akik között voltak írók, színészek, influenszerek, rendezők. Körülbelül a harmaduknak családtag a példaképe, leginkább valamelyik szülő. Ranschburg tanár úr nem örülne ennek, de a mára kialakult általános társadalmi bizalmatlanság mentén, a tudománnyal szembeni szkepszis, a közélettől való elzárkózás egyik következménye lehet. Az idealizált szülőkép fennmarad, a személyiségfejlődés elakadhat. Egy 2005-ben végzett magyarországi kutatás (Berta Judit) nagyon hasonló arányokat mutatott ki. 

Az értékrendszer pár évtized alatti teljes megváltozása következtében a tudás, a munkába fektetett energia leértékelődött a szélesebb néprétegek körében. A kevés erőfeszítés, a problémáktól való menekülés, elkerülés lett inkább a minta. A külcsín, a kinézet, a trendi öltözék lett mérvadó.  Valljuk be, ebbe a tanárok általánosságban nehezen férnek bele Szerbiában, de Magyarországon sem az országos átlag alatti bérezéssel. A kérdés felvetése fontos mindezek után: milyen országok (vezetések) azok, amelyeknek a fiatalok tájékozódása, kritikus gondolkodása, a tudás birtoklása nem érdeke? Vajon miért terhelik a pedagógusokat újabbnál újabb adminisztrációs feladatokkal, miért zavarják őket össze a napi szinten meghozott újabb rendeletekkel, szabályzatokkal? Nehéz azt gondolni, hogy ebben nincs szándékosság, hiszen jól tudjuk, a tanulatlan, a kritikus gondolkodást nem ismerő tömegeket sokkal könnyebb manipulálni. Ugyanakkor mindannyian nyernénk azzal, ha ez egy megbecsült szakma lenne, mert azok az emberek, akik nap mint nap kiállnak a gyerekeink elé, sokkal könnyebben motiválnák őket a munkára, a tanulásra, a fejlődésre.  

Mindezekkel együtt lehet-e egy tanár mégis példakép a mai viszonyok mellett? Igen, elképesztően nagy egyéni erőfeszítések árán, aminek előbb vagy utóbb kiégés a vége. Sokféle szerepkörből és hosszú időn át kívülről-belülről rálátva az oktatásügyre (szülő, tanár, pszichológus szakmunkatárs, terapeuta, tanárképző) elmondhatom, hogy az állapotok javulását csak a folytonos párbeszéd és megértés mozdítja előre a helyszínen így, hogy rendszerszintű megoldásokra aligha számíthatunk.