A hivatalos álláspont alapján a szülészeti erőszak a strukturális, intézményi erőszak egyik formája. Ide tartozik minden olyan beavatkozás és bánásmód, mely a szülő nő beleegyezése vagy tudta nélkül, illetve akarata ellenére történik vele vagy újszülöttjével, a szülészeti ellátás bármely szakaszában.
A nőket gyakran éri a nőgyógyásznál, szülőszobában erőszak, megalázás, így az sem meglepő, hogy Vajdaságban is elindult egy fajta szülésturizmus, ahol az érintett nők inkább másik intézményben hoznák világra csecsemőjüket, mivel úgy érzik, hogy a kijelölt intézmény nem megfelelő erre a célra. A szülőszobán történő atrocitások, félreértések pedig több dologból is bekövetkezhetnek, bár a szakvélemény szerint leginkább akkor van rá példa, amikor patológiás terhességről van szó, és a kismama, valamint a baba élete is kockán forog. Ekkor ugyanis a szülőszobán dolgozó orvosi személyzet dönt a beavatkozásokról.
Papíron nem is hangzik ez olyan borzasztónak, hiszen ez alapján, ha a kismama fiziológiás terhességgel érkezik a szülőszobára, tehát minden rendben megy, akkor nem érheti bántódás, tájékoztatják arról, hogy mi fog történni, milyen beavatkozásokra számíthat, a gyermek nyugalomban megszületik, és ezt követően a kórházban töltött idő során a kismama kellő információt kap, tájékoztatást, és nem is háborgatják. Amennyiben pedig gond van, úgy az orvos olyan döntéseket hoz, hogy ezzel mindenki érdekét szolgálja.
A valóságban azonban gyakran nem ezt érzik a kismamák a szülőszobán.
Agresszív, lenéző személyzet, a tájékoztatás teljes hiánya, gátmetszés, burokrepesztés-mindezt előzetes bejelentés nélkül, majd ezt követően a kismamákra még vár egy tortúra az osztályon is, ahol gyakran sértőn, megalázóan kezelik őket az ápolók. Az erőszak azonban már a nőgyógyásznál elkezdődhet, ugyanis ott is igen gyakoriak az olyan helyzetek, ahol a nőket bántalmazások érik. Többek között ebben jómagamnak is van tapasztalata, hiszen legutóbbi látogatásom igen megalázóra sikerült. Bár egy korábbi hiba miatt rutin ellenőrzésre érkeztem a szabadkai rendelőbe, a vizsgálat alatt a doktornő közölte velem a semmiből, hogy én teljesen el vagyok késve a gyerekvállalással, ilyen idősen és ilyen petefészekkel meg hormonokkal nagyon rizikós, hogy még nem vállaltam gyereket. Mivel csökkennek a lehetőségeim, ezért azon nyomban feküdjek rá a gyermekvállalásra, erre fel is írta számomra a megfelelő terhesvitaminokat, majd közölte, hogy akkor, ha sikerült teherbe esnem, jöjjek vissza.
Hogy mi ezzel a gond? Nem kérdezte meg, hogy tervezem-e a gyermekvállalást, van-e párom, egyáltalán akarok-e teherbe esni, hanem egyből letámadott, majd a két recepttel a kezemben kisürgetett a rendelőből, hogy akkor menjek, és essek teherbe. Egy korábbi eset miatt pedig életveszélyes állapotban kerültem kórházba, ugyanis amikor nőgyógyászhoz fordultam azzal a problémával, hogy elmaradt a menstruációm, és nem mellesleg hormonális gondjaim vannak a doktornő egyszerűen közölte, hogy biztosan terhes vagyok. Felelőtlen vagyok a szexuális életemben, ezért most csodálkozom, hogy elmaradt a menstruációm.
Ezt követően az ultrahangon nem látott semmit, ezen a ponton én már dacból kérdezgettem a nőgyógyászt, hogy lát-e valamit.
Ekkor pedig leteremtett, hogy nyilván, még korai a terhesség ahhoz, hogy bármit láthasson, de egészen biztos, hogy terhes vagyok, de mivel túlsúlyos is vagyok, így alig lát bármit. Elküldött másnap vérvételre, és közölte, hogy majd jöjjek terhesgondozásra.
Mondanom sem kell, nem voltam terhes, azonban petefészek gyulladásom az volt, ami miatt később kórházba kerültem életveszélyes állapotban. Aki megműtött, megrökönyödve kérdezte, hogy hogy nem vettem észre, hogy baj van.
Azonban most nem rólam van szó, vagy azokról a lányokról, hölgyekről, akik nem tudnak nőgyógyászhoz fordulni, nem kapják meg a kért tablettákat, sem a fogamzásgátlót, sem az esemény utáni tablettát. Nem is azokról az orvosokról, akik elvi okok miatt nem hajlandóak abortuszra küldeni senkit, sem eseményutáni tablettát felírni, helyette viszont erkölcsi magaslatról beszélnek lefelé a páciensre, aki kérdezni sem mer semmit, hiszen a nőktől elvárják, hogy mindent tudjanak, ha a saját reprodukciós szerveikről van szó.
Most a nők elleni erőszak egy olyan formájáról van szó, amely kifejezetten a kismamákat, szülőket érinti, azokat, akik egy ilyen fontos, meghatározó pillanatban, kiszolgáltatva fekszenek a szülőasztalon, és egyedül az orvostól várhatják azt, hogy minden rendben lesz. Három kismamát kértünk meg, hogy meséljék el nekünk szüléstörténetüket, ezt követően pedig cikkünk második részében egy dúlával, és egy orvossal beszélgetünk arról, hogy mit mond a szakvélemény a szülészeti erőszakről.
– Hajnali négykor kezdődtek a fájások, a kórházig húsz percig tartott az út. Utólag átgondolva, sokkal jobb lett volna, ha itthon maradok, amíg nem kezdődnek el a gyakoribb fájások. Így kilenc év távlatából úgy érzem, hiába olvastam könyveket, újságcikkeket a szülés folyamatáról, és sajnos nem sokat jelentett az sem, hogy szülésfelkészítő iskolába jártam – a saját testemre kellett volna ugyanis hallgatnom, de a sok információ csupán elterelte a figyelmem éppen arról, ami a legcélszerűbben vezethetett volna mindvégig – mesélte a témában szüléstörténetét megosztó első anyuka. Mint mondta, ő igyekezett az iskolában tanultak alapján lélegezni, de nem segített.
– Éreztem, hogy nem erre lenne szükségem, de nem tudtam pontosan, mit kellene másként csinálnom. Talán idő kellett volna. Nem tudtam teljes mértékben megnyugodni a vajúdás alatt. Nagyon egyedül éreztem magam a kórházban a sok nővér és anyuka között. Az osztályon több vajúdó anyuka feküdt vagy ült, mert kifejezetten ez volt az utasítás a nővérek részéről: maradjunk nyugodtan az ágyunkon. Ez mindvégig küszködés volt számomra, mert úgy éreztem, bármilyen más helyzetben jobban lehetnék, csak ne kellene ülnöm vagy feküdnöm. Reggel nyolc óra körül érkezett az orvosnő a szobánkba. Nálam ekkora már jelentkeztek a hosszabb, komolyabb összehúzódások. Emlékszem, levegőt sem tudtam venni közben, meg sem tudtam szólalni, de nyugodtan tűrtem, lehajtott fejjel az ágyon ülve, mire az orvosnő megjegyezte, hogy nem szép dolog, hogy nem köszönök
– emlékszik vissza a történtekre. Hozzátette, egész idő alatt félt, tanácstalan volt, később, a szülőszobán pedig infúziót kapott, ami miatt ismét végig az ágyhoz volt kötve, ami egyre nagyobb küszködést okozott.
– Nem engedték, hogy felkeljek, de nem értettem pontosan, ennek mi az oka. Egyre gyakoribbak és erősebbek voltak a fájások, de a méhszáj még nem volt eléggé kitágulva, ezért várni kellett, vagyis vajúdni, tágulni, ami egyre nehezebben ment, mert úgy éreztem, nem tudok egy helyben nyugodtan feküdni, és nyugtalanságomban a légzéstechnika sem segített. Irtózatos hátfájás is gyötört. Egy idősebb nővér néha benézett hozzám, rám szólt, hogy feküdjek szépen le – mint mondta, nem emlékszik arra, hogy hány órakor jelentkeztek a tolófájdalmak, azonban még ekkor sem volt eléggé kinyílva a méhszáj, várniuk kellett.
– Dél körül bejött az doktornő, és azt mondta, hogy ha annyira akarom, akkor kezdjük meg a szülést. Csakhogy a baba feje nem volt a legideálisabb pozícióban. Hátsó koponyatartással készült kijönni, vagyis fejjel lefelé, de arccal a hasam felé helyezkedett el. Ezért jócskán elhúzódott a kitolás folyamata, gátrepedés történt, sőt végül vákuum segítségével jött világra a fiam. Utólag olvastam, hogy a hátsó koponyatartás miatti kínokat az enyhíthette volna, ha vajúdás közben négykézlábra ereszkedhettem volna, mert a gravitáció így lehúzta volna a babát, megkönnyítve ezzel a szülés folyamatát – fejezte be az első megszólalónk.
„A nővérek számonkérték, hogy egyáltalán mit keresek én itt, ha nincsenek fájásaim”
Második megszólalónk elmondta, hogy elég hosszú idő eltelt már azóta, mióta szült, azonban még most sem tette magát túl a történteken, hiába vett részt szülésfeldolgozásokon, segítő beszélgetéseken, azonban úgy érzi, ez örökre a része maradt. Nem a fizikai fájdalom okozott számára traumát, hiszen tisztában volt vele, hogy anélkül nem tudja majd világra hozni a gyermekét, elmondása szerint a lelki sebekre nem készült fel. Mint mondta, azért is egyezett abba bele, hogy beszéljen erről, mert ez a téma még most is az ágy alá van a söpörve, és sokan úgy vélekednek, hogy elég, ha egészséges az újszülött, az édesanya traumáját nem hajlandóak elfogadni, panaszkodásnak vélik.
– Már a terhességem felénél járva kiderült, hogy nem szülhetek az általam választott szülészetem. Így bármennyire is nehéz volt elfogadnom, de így egy nagyobb, futószalagszerű kórházat kellett választanom. Az egész várandóságom alatt apás szülésre készültünk, de mivel a kisfiunk korábban indult útnak, így a férjem egészségügyi dokumentációja még nem készült el, és mégsem lehetett velem, velünk. A sors fintora, hogy másnap minden kért eredménye megérkezett, de az már nem segített rajtunk – kezdte a történetet az édesanya.
– A szülészetre érkezés legelső pillanatában úgy éreztem, hogy nem jó kezekben leszek, viszont el kellett nyomnom ezt a belső hangot, hiszen nem volt visszaút. A nővérek számonkérték, hogy egyáltalán mit keresek én itt, ha nincsenek fájásaim. Valóban nem voltak, viszont a magzatvizem már rég elfolyt. Nagy nehezen tudomásul vették, és közölték, hogy akkor tényleg okkal jöttem. Semmi bíztató, kedves szót nem kaptam az ottlétem alatt, viszont szidást, letolást annál többet. Úgy éreztem, hogy csak egy teher, probléma vagyok számukra, akin minél előbb túl kell esni. Az orvosok sem voltak sokkal segítőkészebbek. Nem tájékoztattak, hogy milyen vizsgálat történik, így a kézzel való tágítás igencsak váratlanul ért. Az oxitocin injekció után rögtön egybefüggő fájásaim voltak, erre a nővérek azt mondták, hogy az lehetetlen, csak nyafogok – mesélte az édesanya, aki, mint mondta, szeretett volna sétálni, mozogni, testhelyzetet változtatni a vajúdás alatt, azonban ezt is megtagadták tőle. A toalettre is csak hosszas könyörgés után mehetett ki.
– Álló helyzetben és mozgás közben sokkal könnyebben viseltem a fájásokat. Viszont lekiabáltak, hogy azonnal feküdjek vissza, talán a földre akarom pottyantani a gyereket (konkrétan a sz_rni szót használták). Amikor éreztem a nyomási késztetést, lenyúltam, hogy érezhessem a kisbabám fejecskéjét. A nővérke ezen is feldühödtek, hogy összevérezek így mindent. A szülőágyra kerülve új erőre kaptam, hiszen tudtam, hogy hamarosan a kezemben tarthatom a babámat. Éreztem, hogy képes vagyok megszülni minden beavatkozás nélkül. Viszont nem is adtak rá sem időt, sem lehetőséget, hiszen rögtön vágtak. A pici babám világra hozása után nem volt sem aranyóra, sem semmi összebújás. Elvették rögtön. Nem is tájékoztattak róla, hogy milyen mérésekre, vizsgálatokra viszik. Sőt, még azt a pillanatot is elrabolták tőlünk, hogy láthassam, amikor az apukája először megpillantja őt. Hiszen a babát akkor mutatták meg neki, amikor engem már visszatoltak a szobába – fejezte be a történetét a kismama. Mint mondta, két pozitívumot tudna csak elmondani a szülésről.
Az egyik, hogy a babám végig velem lehetett a szobában, a másik pedig, hogy szülés után csupán két napot kellett a kórházban töltenünk. Biztos vagyok benne, hogy támogató közegben a szoptatás is gyorsabban és zökkenőmentesebben indult volna be. Sokszor a pénz- és időhiányra hivatkozva mentegetjük az ilyen hozzáállást, viszont egy jó szót kimondani semmibe sem kerül és semeddig sem tart – mesélte a kismama.
„Topolyán kellemes hangulatban telt a várakozás, elégedett voltam a személyzettel is”
A harmadik édesanyánk névvel vállalta a megszólalást, hisz mint mondta, szerinte fontos, hogy embert, nevet kapcsoljunk a történtekhez. Bóka Ida, jógaoktató, újságíró a Szabadkai Közkórházban hozta világra kisfiát, bár eredetileg Topolyán tervezett szülni, azonban, mivel kisfia igen nagy volt, ezért inkább beküldték őt a kórházba. Mint mondta, őt inkább a nővérek hozzáállása borította ki az osztályon.
– A várandóság alatt a nyolcadik hónapban elköltöztem, és míg korábban Újvidékre jártam, egy magánrendelésre, át kellett jelentkeznem egy Tavankúthoz közel eső intézménybe. A topolyai kórházba jelentkeztem be, oda is mentem volna szülni. Amikor megjelentem az intézményben, megkérdezték, hogy miért pont oda mentem, amit el is magyaráztam, hogy mivel a két város, Szabadka és Topolya között lakom, így igazából távolság tekintetében mindegy hova megyek. Erre rábólintottak ugyan, elfogadták, de volt egy olyan érzésem, hogy igazából az érdekelte őket, hogy jött-e még egy hippi anyuka kádban szülni. Átjelentkeztem, azonban az orvosokban aggodalomra adott okot az, hogy a kisbabám igen nagy volt, már a nyolcadik hónapban is – mesélte Ida, hozzátéve, hogy ez azt is jelentette, hogy bár ő természetes úton szeretett volna szülni, az orvos félt attól, hogy a végén császármetszés lesz belőle. A 40. hétben azt mondták, hogy nincs több idő várni, megpróbálják megindítani a szülést.
– Bár kaptam valamiféle infúziót, hatással ez nem volt rám, semmi nem történt. Topolyán kellemes hangulatban telt a várakozás, elégedett voltam a személyzettel is, egyedül a doktornő aggódott, hogy császárral kell szülnöm, így kiírta a beutalót, és így hagyott engem ott a szülészorvosnál. Többször is megpróbálták beindítani a szülést, ami nem indult meg, így átvittek a Szabadkai Közkórházba Ekkor sem voltam megijedve, az orvos mondta, hogy a probléma az, hogy nincs szülés, nem indult meg semmi, viszont mivel egy csomó infúziót kaptam, így felvettek az osztályra, azok közé a kismamák közé, akik császározásra vártak – fejtette ki Ida. Mint mondta, itt sem volt semmi probléma, figyeltek rá, folyamatos volt a kommunikáció, végül az orvos hozott egy, a helyzethez mérten elfogadható döntést, amit szintén közölt vele, és végül császármetszéssel hozta világra kisfiát. Kiemelte, hogy számára a nővérek, ápolók viselkedése volt felháborító.
– Már a sokkszobában elkezdődtek a problémák. Kiszolgáltatott helyzetben voltam, kérdéseim voltak a nővérekhez, akik nem voltak hajlandóak válaszolni, fintorogtak, elfordították a fejüket. Nem tudom, hogy mennyire kell kiégnie egy embernek ahhoz, hogy kiszolgáltatott, vérző emberekkel kellemetlenkedjen. Úgy viselkedtek mindenkivel, mintha ők érinthetetlenek lennének, mi, páciensek pedig alsóbb rendű lények. Az est folyamán berontott az egyik ápoló, és lekiabáltak egy kismamát, hogy ne sírjon a gyereke, mivel az ápoló így nem tud aludni, majd ránk csapta az ajtót. A szülészeten a babák sírnak, nem is értettem, hogy a nővér felfogta-e, hogy hol dolgozik. Ha fel tudtam volna kelni, biztos utána mentem volna, azonban olyan állapotban feküdtem ott én is, hogy nem tudtam mit csinálni. Ezen az incidensen sokat gondolkodtam, azon is, hogy feljelentem a nővért – emlékszik vissza Ida. Mint mondta, császármetszést követően nem szabad a páciensnek mozogni, azonban az egyik nővér közölte vele, hogy az éjjeli szekrényen széthagyott dolgait a másnap reggeli vizitre rakja össze.
– Megcsináltam, dacból, azért, hogy majd, ha hazamegyek, elmesélhessem mindenkinek, hogy milyen kegyetlen emberek dolgoznak ki. Az ilyen esetek kapcsán azt a kérdést teszed fel, hogy ki milyen ember. Hogy jutottunk el oda, hogy lát valaki egy szétesett nőt, kiszolgáltatva, te pedig leordibálod – mondta az édesanya. Mint kiemelte, a java még csak ekkor jött, ugyanis a szoptatással is gond volt. A kórházban a szoptatást úgy támogatják, hogy nem adnak a gyerekeknek tápot, azonban császármetszéses szülés után késik a tej, a baba éhes, ráadásul meghatározott időközönként hozzák be a gyermeket, akkor kellene szoptatni. Császármetszést követően az újszülöttet tápszerrel kezdik etetni, ezt követően később is kéri a gyermek a tápszert. Ida kiemelte, hogy baba -barát kórházban, ha a gyermeket egyből odateszik az anyukához, szoptatásra, a tej is megindul, szeparálásnál azonban késik a tej.
– Ha nem sikerül a szoptatás, úgy a baba éhen marad. Szörnyű érzés ez. Ilyenkor ki kell menni a szobából a folyosó végére, és ott csöngetni a nővéreknek, hogy tápra van szükséged, amit vagy adnak, vagy nem. Általában megkérdezik, hogy maga nem akarja szoptatni a babáját? – mondta Ida, aki elmagyarázta a nővéreknek, hogy a szülés miatt még nem indult el a teje, ezért lenne szüksége a tápra. Azonban ezt minden alkalommal ki kellett volna harcolnia.
– Nehezen ment a szoptatás, nem tudtam ráhangolódni, sem a kisfiam, és a helyben kiosztott füzetecskék sem segítettek. Egy ponton jött a szoptatási tanácsadó, aki előrántotta a mellem, erősen megnyomkodta, majd azt mondta, hogy látja, hogy van tejem, akkor miért nem tudok szoptatni. Ezen a ponton én már csak haza akartam menni, mert úgy éreztem, hogy majd otthon, nyugalomban tudok szoptatni is, és rendben is lesz minden, mert ez a stressz ez egyáltalán nem segít – fejezte Ida, aki, mint mondta, amikor hazament, akkor már tényleg rendben ment minden, és bár fontolgatta, hogy feljelentést tesz, más problémái voltak, mint ezzel foglalkozni.
A témával kapcsolatban Ida is készített egy adást, amelyet az Explicit csatornán nézhetünk meg. Bár nem mindenkit érint a szülészeti erőszak, és van, akinek a szülés nem okozott nagyobb traumákat, valamint ápolóból, orvosból is vannak nálunk felkészült, kompetens, türelmes, jó szakemberek, fontos kiemelni, hogy míg egy kórháznak, szülőszobának az adott szülés a sokadik, addig az édesanyának az első, második vagy harmadik, ami sokkal meghatározóbb. A cikk következő részében egy dúlával és egy orvossal beszélgetünk a témáról.
