A szülők és gyerekek közötti politikai nézetkülönbségek nyilvánvalóan mindig is jelen voltak a különböző társadalmakban, olyankor azonban nagyobb hangsúlyt kapnak, amikor azoknak véresebb következményei lehetnek. Például, ha egy háborús helyzetben apa és fia a frontvonal ellentétes oldalaira kerülnek és a politikai meggyőződés felülírja a természetes emberi érzéseket.
Vladimir Perišić Lost country, vagyis Elveszett ország című filmje, amely a 21. Zagreb Film Fest egyik versenyfilme volt, egy ilyen időszakba visz bennünket vissza. Konkrétan 1996-ba, ami nem is volt olyan régen és amelyre még sokan emlékezhetünk, akár aktív résztvevőként, akár passzív szemlélőként.
A film főhősei Marklena, a fiát egyedül nevelő középkorú hölgy, a Szerbiai Szocialista Párt sajtószóvivője, valamint középiskolás fia. Milošević a pártját a kommunisták alapjain hozta létre, ennek megfelel a főhős karaktere is. Édesapja hithű jugoszláv kommunista, akinek a születésnapján az Od Vardara pa do Triglava című klasszikust éneklik a gyertyák elfújása előtt. Marklena neve pedig Marx és Lenin neveinek ötvözéséből állt össze.
Mint említettem, 1996-ot írunk, az ellenzék Belgrádban és több nagyvárosban győzedelmeskedik az önkormányzati választásokon, a hatalomnak viszont esze ágában sincs ezt elismerni. Megkezdődnek a manipulációk: a választás újabb és újabb megismétlése egyes szavazóhelyeken, tömegek az utcán és persze a nagy ellentüntetés, ahol elhangzik az azóta legendássá vált „Slobo mi te volimo” rigmus.
Főhősünk fia, Stefan az egyik belgrádi gimnázium diákja, emellett aktívan vízilabdázik. Osztálytársai, barátai aktívan vesznek részt a megmozdulásokban, röplapokat osztogatnak, tüntetésekre járnak és veréseket is kapnak a rendőröktől. Stefan vakon bízik az őt egyedül nevelő anyjában, miközben napi nyomás alatt van az iskolában, ahol mindenki tudja, ki az anyja. Emiatt egyre növekszik benne és körülötte a feszültség. A meccseken nem passzolnak neki labdát, az iskolában egyre inkább elkerülik és beszólogatnak neki. Időközben egyik osztálytársa egyetemista bátyját is csúnyán összeverik a rendőrök és fogdába zárják.
Stefan egyre nehezebben tűri a két tűz közötti helyzetet, végül fizikailag ráront két legjobb barátjára. Ezt követően véletlenül kihallgatja édesanyja telefonbeszélgetését, amelyből végre megérti, hogy annak tevékeny, aktív szerepe van az eseményekben és végig tévhitben élt.
Egyes kritikusok azt rótták fel Perišićnek, hogy a filmje egy korábbi korszakba nyúlik vissza és egy megkésett történetről van szó. Pedig erről szó sincs.
Ha valaha komoly szakadék volt nemzedékek között, akkor az ma, 2023-ban van. Saját szemünkkkel tapasztalhatjuk az olyan eseteket, amikor a fiatalok politikai meggyőződésből, vagy azért, mert emiatt ellehetetlenítették őket itthon, külföldre költöznek, a szülők pedig továbbra is makacsul támogatják az uralkodó pártot.
Úgyhogy, valójában a Lost country a történelem ismétlődésére mutat rá, de a 2023-as Szerbiának is tökéletes látlelete. Amikor a szülők és gyerekek sok esetben nem tudnak egymással társadalmi kérdésekről beszélgetni, mert az idősebbek nem értik a fiatalok lázadozását és problémáit, mert a tévéből azt látják, hogy az ország fejlődik, növekedtek a nyugdíjak, munkahelyek nyílnak, autópályák épülnek, az elnök sikeresebb, mint Tito volt. Eközben nem veszik észre, hogy saját gyerekeik inkább egy távoli országban élnek és küzdenek, nagyobb ünnepek idején meg 8-10 órán át várakoznak a határátkelőkön, hogy a szülőket láthassák. Akik meg újra és újra a hatalomra voksolnak, amivel csak a gyerekeik és köztük lévő szakadékot mélyítik.
A Lost country látszólag 1996-ba visz bennünket vissza, de nézzük egy kicsit közelebbről: a szocialisták és az egykori(?) radikálisok tartják kezükben a hatalmat, a kormányzat leuralta a médiát, az ellenzékieket árulónak, a Nyugat bérenceinek tartják, a hatalom ellenséges viszonyban van a környező országokkal és Koszovó helyzete is Damoklész kardjaként lebeg az ország sorsa felett. És persze, elvándorlás, reménytelenség, társadalmi erőszak. Vajon milyen évet írunk?
A film trailere:
