Százöt éve évvel ezelőtt született az első magyar köztársaság. Az első világháborút minden résztvevő ország népe megsínylette, így a magyarok is. Ennek eredménye volt az őszirózsás forradalom, nyomában pedig a Magyar Népköztársaság kikiáltása 1918. november 16-án. A Károlyi Mihály vezette hatalom átfogó liberális reformokat hajtott végre: földet osztott, hadsereget szervezett, a nőkre is kiterjesztette az általános, egyenlő és titkos választójogot, bevezette a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, a független bíráskodást és a gyülekezési szabadságot. Még a nyelvhasználatra is volt gondja: egyedülálló módon kilenc hivatalos nyelvet hirdetett meg: magyar, német, horvát, olasz, román, ruszin, szerb, szlovák és szlovén lett az állam nyelve.
A helyzet azonban válságos volt. A Károlyi-kormány 1919 márciusában inkább lemondott, mintsem hogy elfogadja a győztesek követeléseit. Ekkor vették át a hatalmat a szociáldemokraták és a kommunisták, akik Tanácsköztársasággá módosították az államformát, amit „vörös teror” követett. De még ez az államképződmény is harcolt a csehszlovák és a román hadsereg ellen, mígnem a kommunizmustól rettegő Antant „rendcsinálás” végett hatalomba nem emelte Horthy Miklós altengernagyot, aki viszont „fehér terrort” hagyott az országra zúdulni, visszaállította a királyságot és gyorsan eltörölte az első köztársaság haladó szellemű szabadságjogainak túlnyomó részét. A Horthy-féle reakció súlyosan visszavetette az emberi jogokat Magyarországon és a hatalomért creébe el kellett fogadnia a trianoni diktátumot.
A magyar jobboldali mitológia mégis az első köztársaság nyakába varrja mindezt, sőt baloldali, zsidó összeeskővésként állítja be a köztársaság kivívását és védelmi igyekezetét. Felmerül a kérdés, vajon tényleg csak egy szűk baloldali csoport támogatta-e a forradalmat és az első köztársaságot, amint azt a Horthy-rendszer és az új magyar jobboldal sulykolja? Elég áttekinteni a korabeli konzervatív sajtót, hogy belássuk: álságos történelmi hazugságról csúsztatásról van szó: a köztársaság kikiáltását az ország nyilvánosságának túlnyomó része lelkesedéssel fogadta.
A Budapesti Hírlap, Rákosi Jenő lapja, amely mindvégig a baloldali mozgalmak kérlelhetetlen ellensége, a háborús propaganda egyik fő szócsöve, Tisza politikájának támogatója volt, így számolt be a köztársaság kikiáltásáról:
„A magyar köztársaság a mai napon megszületett. Megszületett az ország gyönyörű fővárosában, annak a csodálatosan szép palotának a kupolatermében, a melyet a népszuverenitás épített volt önmagának, hajlékául a jognak, az igazságnak, a törvényes rendnek. És megszületett azon a hatalmas téren, a mely a palotát átöleli, sok százezernyi ünneplő közönség tomboló lelkesedésében.”
A 8 Órai Újság című, szintén konzervatív napilap, így számolt be az eseményről:
„A népakarat e napon ledöntötte a királyi trónt, eltörölte az országgyűlés mindkét házát, törvénybe iktatta a legáltalánosabb szabadságjogokat s míg az ország minden részéből érkező delegátusok a nemzet bizalmának letéteményeseivel a kupolacsarnokban tanácskoztak, künn a lobogódiszbe öltözött téren százezrek énekelték a himnuszt, utána a világ elnyomott népeinek megváltó Szózatát, a Marseillaise-t”.
A szocialista-barátsággal szintén nem vádolható Dunántúli Protestáns Lap is ünnepelt aznap:
„A szürkébe boruló levegőégben a szabadság és tudás szimbólumai, berregő gépmadarak keringtek. És a lelkekből kitört a négyszázéves elnyomatás, az őrjítően fájdalmas háborús kínszenvedés roppant keserűsége. Nagyon sokan sírtak, nagyon sokan az öröm extatikus fellángolásában égtek. A százezrek között nem akadt egyetlen ember, aki ne érezte volna meg a történelmi idők vérperzselő lendületének friss szelét. Nem volt még ilyen ünnep ebben a sokat szenvedett, gyönyörű országban.”
Herczeg Ferenc mélykonzervatív lapja, az Új Idők azon lelkendezett, hogy…
„… a szabadság s az emberi jogok, amelyekért oly sok nagy elődünk szívvel, ésszel, vérezve küzdött: annak a napnak délelőttje óta biztos otthonra találtak e hazában. E szabadság jegyében, minden idegen béklyói levetve, készülünk e nagy nap óta serény munkával kiépíteni a nemes kultúra, az egyetemes szolidaritás, a béke és igazságosság Magyarországát. Készülünk egy oly hazát adni a népnek, amilyenről öröktől fogva a legjobbak ábrándoztak s amely a világ többi népeivel való benső egyetértés segítségével remélhetőn meg is épül.”
A Pesti Hírlap című mérsékelten konzervatív hírlap arról írt, hogy 1848. március 15-e éppen 1918. november 16-án folytatódott, és hogy mindkét dátum örök időkig a magyar szabadság emlékünnepe marad.
„Az Internacionálé vörös lobogója az ország házán ne csak azt jelképezze, hogy a népek testvéresülésében a magyar köztársaság is részt vesz, hanem azt is, hogy ennek a hazának minden fia egyenlőjogú polgár lesz,” – szólt a vezércikk. „Akkor az ezeréves nemzetiszínű lobogót meg fogja becsülni a munkásság is és akkor a magyar köztársaság méltónak fog bizonyulni Mars elismerésére, aki a jobbágyságot fölszabadító 1848-as magyar forradalomról azt írta egykor, hogy Európában az első volt, amely nemcsak politikai, hanem szociális értelemben is a haladás ügyét szolgálta. A frázisos magyar alkotmányjognak vége; a munka köztársasága következik.”
A Népszava című baloldali napilap így ünnepelte a népköztársaság 1918. november 16-ai kikiáltását:
„Nagy esemény, nagy ünnep és hatalmas forradalmi cselekedet a magyar népköztársaság megszületése. A szombati nap örökre véget vetett a Habsburg-dinasztia 400 éves átkozott uralmának és jogaiba iktatta az elnyomott magyar nép uralmát” – írta a Népszava 1918. november 17-én, a köztársaság kikiáltásának másnapján. A Népszava „népköztársaságról” írt, címében is jelezve ezt, nem úgy, mint a konzervatív Budapesti Hírlap, amely csak a „köztársaságot” emelte ki az első oldalán.
A Budapest Hírlap 1918. november 17-ei számának címlapja a köztársaság kikiáltásáról (Digitálsi másolat: ADT)
