Ha megkérdeznénk egy iskolában az ott tanuló gyerekeket, hogy milyen az ő iskolájuk, legtöbben arról beszélnének, hogy ők, a gyerekek, hogyan érzik ott magukat. Azt mondanák el, hogy van-e szeretet, megértés, barátságok, játék. Jók-e a tanárok? Lehet-e tévedni szankciók nélkül? Tisztelik-e egymást a felnőttek, s tisztelik-e a gyerekeket? Ha igen, akkor ez a tisztelet kétirányú. Az iskola jó, oda járni jó, a tanárok jók. 

Az iskolában dolgozó pedagógusoknak, ha őszinték magukhoz, ugyanezek a szempontok a legfontosabbak. A barátságos, modern környezet is sokat jelent egy iskola „jóságának” értékelésénél, mégis, ami igazán számít, az a kölcsönös tisztelet, hogy megbecsülik-e a munkájukat, elismerik-e az eredményeiket. Kapnak-e lehetőséget az önálló gondolkodásra, a kreativitásuk kiteljesedhet-e? A vezetőjük képes-e biztosítani a pedagógiai munka szervezettségét, a szakmaiságot? Van-e módjuk érvényesíteni az akaratukat, képviselni az érdekeiket?

Az iskola épületének állaga mindkét csoportnál sokadik szempont lesz, ha az emberi viszonyok jók. Persze fontos, hogy a környezet szép, funkcionális és biztonságos legyen, de mit ér a tökéletes épület, ha az ott dolgozók között nincs összhang, nem ismerik el egymás munkáját, vagy esetleg olyan dolgokra kényszerítik őket, amelyek megalázóak, szégyenteljesek? Kevesen viselik jól, ha akaratuk ellenére egy utcai standnál kell álldogálniuk, különösen kisvárosban, ahol mindenki ismeri őket. Az sem tesz jót az önbecsülésnek, ha tüntetésre kell buszozni a munkahely megtartásáért nekik, vagy még a családtagjaiknak is. A kötelező pártoló aláírás még a legenyhébb fajtájú megaláztatások közé tartozik, mert okkal-móddal legalább el lehet titkolni.

A közelmúltban minden zentai általános iskolában lejárt az iskolaigazgatók mandátuma, így aztán annak rendje-módja szerint pályázatokat írtak ki a következő négy év vezetőinek kinevezésére. A folyamatot szándékosan nem nevezem „választásnak”, hiszen köztudott, hogy a politikai pártok négy-öt éve „elosztották” egymás között Zentán (is) az általános iskolákat (is). Emiatt történik meg időről időre az, hogy az igazgatók személyéről a pártirodákban döntenek. Ennek ellenére akad olyan meggondolatlan jelölt, aki azt hiszi, szembemehet ezzel az előre megírt ítélettel, s tesz egy próbát, hátha… 

Minden törvényes. Igazgatóválasztásról ugyan nem beszélhetünk, hiszen az iskola tantestületének, illetve a dolgozóknak nincs beleszólásuk a döntésbe. Ők csak szavazhatnak, nem választhatnak. Így esett meg, hogy a zentai Stevan Sremac Általános Iskolában a Szerb Haladó Párt két pártkatonájáról kellett a dolgozóknak szavazni, mégsem „választhattak”.  

Az előzményekről tudni kell, hogy ez az iskola a jó néhány évvel korábbi „elosztáskor” a Szerb Haladó Párt zsákmánya lett. A Vajdasági Magyar Szövetség levette a kezét az intézményről. A Sremac iskola (a volt Dózsa, illetve később November 11.) épülete ötvenéves. Az ablakai fél évszázada nem voltak festve, a fa elporladt, az esővíz szabadon folyik be a tantermekbe, síkvíz áll a padlón, míg fel nem itatják. Az illesztékek, a tetők beáznak, az elektromos hálózat nem bír el egy helyiségben két bekapcsolt gépet, a fűtés milliókat emészt fel – haszontalanul. (Bár a helyi fűtésszolgáltató közvállalatnak feltehetően elég szépen hoz a konyhára a számlákon „átszűrt” pénz.) 

Hiába az iskolában a kétnyelvűség, a húszszázaléknyi vegyes házasságból való gyerek mindkét tannyelvű osztályokban, az oly vehemensen hirdetett tolerancia, a demokratikus iskolakoncepció, az inklúzív oktatásszervezés, a jó teljesítmény. Ezt az intézményt ebek harmincadjára juttatták a zentai politikusok. 

Az iskola pályázatára két igazgatójelölt jelentkezett. Egyikük eddig is vezető volt ott, a másik ezután szeretne főnökösködni. Mindkét igazgatójelölt bemutatkozott az iskola dolgozóinak egy-egy expozéval, s mindketten hangsúlyozták befolyásukat a pártnál, s megígérték, hogy most aztán már biztosan felújítják majd az épületet! Sőt, az újonnan felbukkant jelölt kifejtette, hogy mindkét uralkodó pártban vannak támogatói, így számára nem jelent majd gondot, hogy „elintézze” az iskolaépület renoválását. Szakmaiságról, tiszteletről, megbecsülésről nem volt szó a beszédekben. Nem ígérték meg, hogy megszüntetik a pártfoglalkoztatást. Nem nyugtatták meg a dolgozókat, hogy nem kell több mítingre buszozniuk. 

A dolgozók gyűlése kétharmados többséggel az új jelöltre szavazott, a volt igazgatónőt elutasította.

Az Iskolaszék ezután szavazattöbbséggel elutasította azt a jelöltet, akit a tantestület és a személyzet megszavazott. 

A tragikomédiának nincs vége, a jövőben is folytatódik a különböző szervek rekontrája: az Iskolaszék döntését felülbírálhatja a Tartományi Oktatási Titkárság vagy akár a miniszter. A játékban benne van a Magyar Nemzeti Tanács is a maga véleményezési jogával, de a tapasztalatok alapján bárkinek kiállítják az ajánlást és a nyelvtudásról szóló igazolást is, ha az illető „megfelel”.

Egy biztos: változásnak – ilyen körülmények között – nem nézünk elébe, bármelyik jelöltnél is van az adu.

Berze Gizella