Miután a zentai Mesterségek Háza betöltötte fennállásának 25. évét, megígértem, hogy szeptemberben nyolcadikos diákokat látunk majd vendégül, hogy kipróbáljuk, működik-e a kialakítás alatt álló kétnyelvű okoskiállítás. Szeptemberre terveztem a kísérletet, azonban, mivel a felsősök októberben mentek délelőtt az iskolába, így kivártam, hogy délelőtt pihentebbek legyenek majd a tanulók, ezért egy hónapot csúszott a kísérlet.
Eddig a Stevan Sremac Általános Iskolából jött a legkevesebb tanuló hozzánk Zentáról, így az ottani igazgatónőhöz fordultam segítségért, hogy rendelkezésemre tudna-e bocsátani 5-5 tanulót szerb és magyar nyelvű tagozatról. Az igazgatónőnek nagyon megtetszett a dolog, és végül az összes nyolcadikos diákot bevonhattam a tesztelésbe.
Hazafelé menet elkezdtem gondolkodni, hogyan tudom én ezt egyedül megvalósítani 75 évesen, hisz a fiam nyaralni volt, a feleségem pedig csak időnként tudott besegíteni. Másnapra megszületett a terv. Hamarosan meg is érkezett az első tíz tanuló a vezetőjükkel. Öt tanulónak mindjárt adtam az utasítást, ők lettek az első csoport, majd a másik öt tanuló a második csoport. A tíz tanuló közül négynek nem volt megfelelő fülhallgatója, így szerencsére tudtam nekik kölcsönözni pont négy darabot, ugyanis csak ennyit tudtunk venni a korábbi pályázati pénzből.
Egyszerre három helyiséget nyitottam meg nekik, hogy kényelmesen tudjanak közlekedni, nézelődni, és persze, hogy kiválaszthassák a tárgyakat, amelyeket meg akarnak szólaltatni az alkalmazáson keresztül. Következett a negyedik és ötödik helyiség. Már a legelején mondtam, hogy nyugodtan fényképezhetnek és kérdezhetnek tőlem is. Az ötödik helyiségben láthatták a szemüvegkeret fejlődését a monoklitól kezdve, így a harmadik találmányt (orra csiptethető szemüvegkeret) mindjárt az egyik tanuló orrára csipeszeltem, jött a nevetés, fényképezés. Természetesen egyikük a második csoportból is kipróbálhatta ezt.
Az udvaron előre kialakítottam öt munkahelyt, így mindenhol ketten, mindkét csoportból egy-egy tanuló tevékenykedhetett. Az első helyen a műanyag vízvezetékcsöveket szabták-vágták és erősítették össze hevítéssel, a másodikon a gombpergetési ügyességi játékot próbálgatták, a harmadikon a hőléggépet indították be, és állítgatták a fordulatot. A negyediken kötelet készítettek, az ötödiken pedig az ötcsigás csigasorral emelték fel egymást a diófa tetejére. Ezeknél a tevékenységeknél nem kellett az okostelefont használni, azonban minden csoportnál kellett segédkeznem. A gombpergetés indult be a legnehezebben, pedig ez már több mint százéves ügyességi játék. Még a kísérő tanárnőnek is megtetszett, de nem akarta a tanulók előtt próbálgatni, ám eltett egy példányt, hogy otthon kipróbálja.
A tanárnőknek nagyon tetszett a látogatás, volt, amelyikük két nap is vállalta, hogy a tanulókat elvezeti hozzánk. Én a karórámon ellenőriztem az idő múlását, és időnként mondtam nekik, hogy iparkodjanak, mert gyorsan közeledik a két óra (120 perc vége), és még a tölcséres gramofont is ki kell próbálnunk. Ezután újra felrakták a fülhallgatókat, és továbbhaladtunk. Egyik fiúnak odaadtam egy cilinderkalapot, hogy próbálja fel, idegenkedett tőle, de amikor eltávolodtam, láttam, hogy a nagy tükör előtt igazgatta a fején, és a jobb kezével fényképet is készített.
Így ment ez az ötödik napon is az ötödik csoporttal, amikor az egyik tanuló a legvégén megszólalt, hogy ő még most is őrzi a két régi ecsetet, amit kaptak ajándékba negyedikben, amikor itt jártak. Erre a másik meg panaszkodott, hogy neki a kisöccse kitépte az ecset mindkét végéből a szőröket. Sebaj – mondtam. Így az egész csoport kapott még tíz ecsetet, melyek mostanra már ötvenévesek lettek.
Én is élveztem a körbevezetést, különösen a közös játékos műhelytevékenységeket, és a kérésükre több érdekes igaz történetet elmeséltem, ami a negyvenéves intenzív gyűjtői tevékenységem alatt történt. A tanulók és a tanárnők is megköszönték a vezetést és a sok élményt, amit elvihettek magukkal.
Pecze Árpád
