2023-ban még saját gyakorlatomhoz képest is sok könyvet olvastam. Nem mindig volt így. A múlt század kilencvenes éveiben – egyrészt a határok átjárhatatlansága, másrészt az általános pénztelenség miatt is – alig-alig jutottunk hozzá a magyarországi kortárs irodalom legújabb darabjaihoz. Ezért volt bántó, amikor a nálunk magasabb rangú, egzisztenciális értelemben is jobb helyzetben levő munkatársaink vagy főnökeink olvasottságunkat és tájékozottságunkat firtatták. Semmi sem volt rosszabb, mint a célzottan kioktató kérdés: „Maga még nem olvasta?” Miközben – a gyakornoki fizetésekhez képest – akkor méregdrága kiadványokról volt szó.

Megfelelő rajongással vagy alázatossággal kölcsön lehetett kérni ezeket a könyveket is, amit az ügyeletes tótumfaktum kimért mosollyal és leereszkedéssel nyújtott át. Egy időben ezért számomra a hízelkedés, a törleszkedés és a meghunyászkodás demonstratív látványával volt azonos az a kép, ahogy a hallgató vagy a fiatalabb munkatárs tanára vagy főnöke után lohol a folyosón; mert ő „menten elpusztul”, ha nem olvashatja el az illető hónalja alatt lapuló könyvet.

Magatartásváltások az olvasásban

Nagyot változott e szempontból, és nem biztos, hogy jó irányban a világ. Nem mintha visszasírnám a régi beidegződéseket. Ma már nemhogy a hallgatókon, de a kész tanárokon sem lehetne számonkérni a legújabb irodalom folyamatos olvasását. Meg is sértenénk a fiatalabbakat, akár ha nem is rosszindulattal, csak jó szándékkal érdeklődnénk ilyen irányú tájékozottságukról. Pedig, Isten lássa lelkem, mindenféle hátsó szándék nélkül adnám – ha kérnék – a könyveket.  Mert ma már nem olyan nehéz beszerezni ezeket, mint három évtizeddel ezelőtt, de mindent azért most sem lennék képes sem megvenni, sem elolvasni. Száz szerencse, hogy ebben (vagyis az olvasásban) is akadnak partnereim, akikkel nemcsak a könyveket csereberéljük, hanem az élményeket is megtárgyaljuk. Régi vágású értelmiségiek. Nem is csak humán érdeklődésűek. Szakmai körökben ma ez hiányzik legjobban: a véleménycsere, a meglátások összevetése, a kritikai diskurzus.

2023 magyar könyvtermésének olvasása 2024 első hónapjait is igénybe veszi, hiszen – főleg az év vége felé megjelent kiadványok közül – még jónéhány csak a várakozási sorban áll, vagy még meg sem érkezett. Itt van még az asztalomon, és csak ezután kerül sorra az olvasásban Harag Anita Valakire mindig gondolni kell  (Magvető Kiadó), Hetényi Zsuzsa Nyugati, Keleti (Kalligram Kiadó), Szabó Marcell No room (Sucure-sale) vagy Rácz Zsuzsa Kovácsné kivan (Felhő Café) című könyve, de több, mint például Lugosi Viktória Akit itt felejtettek (Pesti Kalligram), Piros Vera A fáraó megérkezik Lisszabonba  (Pesti Kalligram) vagy Parti Nagy Lajos Hadd legyek hűs (Magvető) című könyvei még meg sem érkeztek a könyvesboltba, ahol megrendeltem őket. Várom továbbá, hogy kölcsön kapjam Szilasi László Saját élet (Magvető) című kötetét is olvasásra.

A legjobb tíz magyar könyv 2023-ban

  1. Milbacher Róbert: Keserű víz (Magvető). Nagy volumenű családregény. Egy évszázadot átívelve, az 1848-as szabadságharc és forradalom leverésétől a második világháborút követő szocialista rendszer létrejöttéig meséli el egy család történetét úgy, hogy sorsukban a térség történelmi katasztrófái tükröződnek: a szabadságharc bukását követő megtorlásoktól az első világháború szörnyűségein, a holokauszton át a kommunista diktatúra üldöztetéseiig. Benne szegénységgel, nélkülözésekkel, árulásokkal, emberi gyarlóságokkal, küzdelmekkel, reményekkel, hazugságokkal. Fő helyszíne Szlánavoda a mai Horvátország (a Monarchia, majd a sok nevet váltó, de általában Jugoszlávia néven ismert állam) területén, Daruvár, Szlatina és Pozsega városok által behatárolt területen, a 19. század hatvanas éveitől a második világháború végéig fennálló település.
  2. Krusovszky Dénes: Levelek nélkül (Magvető). A Tiszatáj Online magazin felületén jelent meg a róla szóló ismertetőm. Az év legjobb könyvei közé soroltam, noha más kritikai diskurzusokban csak középszerű regénynek minősült. Számomra azért áll a legjobb irodalmi teljesítmények között, mert nagyszerűen képes a kitalált történetet az aktuális referenciák (illiberális társadalom, korrupt intézmények, tüntetések, megfélemlítések etc.) és a fikció határmezsgyéjén mozgatni úgy, hogy családtörténeti, bűnügyi és metaforikus regisztereket, illetve tartalmakat is megszólaltat. Egy meg nem nevezett, de lokalizálható alföldi település lakói egy napon arra ébrednek, hogy a környezetükben létező összes fa – noha nyár van – lehullatta a leveleit. Koroknai, a helyi gimnázium irodalomtanára szinte akaratán kívül sodródik bele az intézményi visszásságoktól, jogsértésektől, sőt, bűncselekményektől sem mentes eseményekbe, és próbálja meg kibogozni szálait, miközben saját családja történetével és önnön frusztrációival is szembe kell néznie.
  3. Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg (Jelenkor). Több kritikus az öt közül ezt tartja Tompa Andrea legjobb regényének. Nem tudom, létezik-e még a történelmi regény műfajnév, vagy már – a típus két évszázados alakulástörténete során létrejött változásai miatt – más néven fut ez a narratíva, de ha igen, akkor a Sokszor nem halunk meg minden hezitáció nélkül történelmi regénynek minősül. Kolozsvár (és Erdély) 20. századi történelme nyer benne elbeszélésteret Nagy Matild színésznő életén keresztül. Kitalált személy, de minden, ami róla szól, bárhol, bárkivel megtörténhetett az adott térben. Megrendítő holokauszttörténet, traumairodalom és identitáskérdéseket felvető művészregény. A zsidó kisgyermek megmentését ábrázoló első rész a regény legizgalmasabb fejezete. Művészregény-tartalmai, például a dramaturgiai elemzések helyenként túlírtak benne. A Kortárs folyóirat januári számában jelenik meg a róla szóló kritikám, bár már az év júniusában kész volt.
  4. Kontra Ferenc: A fiú (L’ Harmattan).
    A horvátországi születésű, Újvidéken élő író novelláskötetéről is már korábban elkészült és a Magyar Narancs kritikai rovatában meg is jelent az írásom. Hangsúlyozom – mint az előző könyv esetében is –, mert nem szeretném, ha bárki is azt hinné, hogy az időközben megjelent más kritikák, vagy az odaítélt díjak (mint Kontra esetében a Prima Primissima) hatására alakult volna így a véleményem. Kontra könyvét azért szerettem olvasni, mert  újra tematizált magánmitológiája révén az egész opust is újraolvassuk a Drávaszögi keresztektől az Álom hídjáig és a Lepkefogóig.
  5. Kiss Judit Ágnes: Egy nőalak szürke kontúrja (Kalligram).
    Traumatörténet. Egy, a mostohaapja által abuzált diáklány, később bántalmazott kapcsolatban és egy szektás felekezet bűvkörében tengődő nő, Regina szabadulástörténete. De olyan, amitől – hogy ezzel az ismert szólással éljek – kinyílik a bicska az ember zsebében. Leginkább azért, mert nagyon is ismert, hétköznapi történet. Ismered, még ha nem is veled esett meg. Ott van a településeden, az utcádban, akár a családodban is. Csak nem nagyon akarunk tudomást venni róla.
  6. Nagy Gabriella Elviszlek Amerikába című regénye a következő e szubjektív listán. A legalább huszonnégy nő haláláért felelős, és állítólag az első világháborúban, Szerbiában nyoma veszett Kiss Béla, a cinkotai sorozatgyilkos esetét dolgozza fel. Bűnügyi regény, amely ugyanakkor nem a bűncselekmények elkövetésének történetét beszéli el, hanem az áldozattá válás körülményeit és lélektanát tárja el.
  7. Géczi János Az utolsó rózsához (Kalligram) című verseskötete a következő a rangsorban. Az európai kultúratörténet legjelentősebb szimbólumai és metaforái szerveződnek ciklusaiba. Nagyon-nagyon hatásos esztétikai és versélményt közvetítenek. A Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral című 2020-as kötetének méltó párja.

8-10. Még három regényt soroltam be a legjobbak közé: Kácsor Zsolt Pokoljárás Bipoláriában, Jászberényi Sándor Mindenki másképp gyászol és Kerékgyártó István Fecske Milán élete, jó sora és viszontagságai című regényeit. (Mindhárom a Kalligram Kiadó gondozásában látott napvilágot). Az előbbi kettő betegségregény. Kácsor Zsolt saját mániákus depressziójának esettörténetét írta meg regényszerűen. A Mindenki másképp gyászol viszont egy keretes novellaciklus, jelenkorunk háborús térségeibe visz el bennünket: a poszttraumás stresszben szenvedő katonák és túlélők történeteit beszéli el. Mindkettőről a Kortárs Online-on írtam, az elsőről szóló írás itt, a másodikról szóló ide kattintva olvasható. A Fecske Milán életé…-t azért szeretem, mert egy 21. századi pikareszk hős, az új Kakuk Marci kalandjaiból áll össze izgalmas, érdekes narratívává. (Amit róla írtam, a Forrás folyóirat januári számában lát napvilágot.)

Olvasni jó. Ez biztos. Kritikákat is. Talán.