A háttérinformációk szerint a VMSZ december végén Pacséron tartott gyűlésén gyakorlatilag indexre tették Lovas Ildikót. Hogy ez pontosan mit jelent, az még nem látszik igazán. Ha látszani fog egyáltalán… Az ebbéli bizonytalanság ugyanis szervesen adódik az adott politikusi habitus jellegéből. Mindenesetre jó alkalom ez most arra, hogy megpróbáljuk legalább némileg értelmezni azt.
Vajúdtak a hegyek?
Az indexre való helyezéseknek jellemzően van egy lecsengési időszaka a politikában, az eseményt követően ugyanis a kárvallottnak fel kell találnia magát az új helyzetében. Ebben a tekintetben meg kell még várni, hogyan folytatódik a „Lovas-sztori“. Mindenesetre és a jövőtől függetlenül a pacséri ülés óta eltelt idő egyvalamire erőteljesen utal: hogy Lovas Ildikó hatalma nem gyémánt-, hanem agyaglábakon állt. Bármit is éreztek félői és csodálói az elmúlt csaknem másfél évtizedben, most kiderülni látszik, hogy egy határozott döntéssel negálni, semlegesíteni lehetett azt a befolyási kört, amit ő fáradtságos munkával épített ki. Ha nem így lenne, úgy volna mivel visszavágnia, vagy legalábbis utóvédharcot folytatnia, „legjobb“ esetben pedig súlyos animozitást szítani a párton belül. Úgy tűnik, erre nem képes – ami pedig csupán megerősíti azt a gyanút, ami eddig is sokakban élt: hogy tudniillik, hatalmának és befolyásának forrása a Pásztor István által biztosított erőtér volt, nem pedig saját jogon elnyert juss. E csillagállás azonban egyszersmind problematikus is, ugyanis a finom szálakból szövődő politikai hatalom ritkán ragadható meg egyértelműen.
Kiszervezett felelősség
De nemcsak a hatalmi centrumba való trükkös bekötöttség, a (látszólag) közvetett funkciók teszik nehezen megragadhatóvá az emlegetett politikusi karaktert, hanem ilyen jellegű a Lovas Ildikó és az „alá“ tartozó emberek viszonya is. Mert hát ha valamit számon akarnánk kéri valamelyik „befolyásolt“ intézményen, kihez kéne fordulnunk? Elsősorban a felelősökhöz, akik jogilag és ténylegesen azok. Ezek azonban nem merítik ki a politikai felelősség fogalmát, amely több és más (finomabb szövetű, ha úgy tetszik), mint emez. Itt kell keresnünk Lovas Ildikót is, akit a rendelkezésre álló információmorzsákból leginkább csak biztonsággal sejthetünk. Ha például feltesszük, hogy valahol valaki odatesz valakinek az asztalára egy listát a publikálásról letiltott szerzőkről, de ez „pusztán“ hatalmi, nem pedig formális mozzanat, akkor ténylegesen, jogilag ki fog kockáztatni? Vagy képzeljük el, ki a felelős akkor, ha valaki, mondjuk, hiába keres munkát, mert a neve tiltólistán van? Mindenesetre a hatalom egy ilyen esettípusokban aligha jár pórul, közvetlenül nem kockáztat, de ez mellékes is. Az emberi kár viszont több mint számottevő.
Mikor volt a csúcson?
Lovas Ildikó hatalmának „elfogadottságát“ valahol 2013-2014 környékére lehet tenni. Hogy ez egyben „befolyási csúcsot“ is jelent-e, azt nem tudom megítélni, de talán nem is lényeges. Az említett időszakban azonban a VMSZ-es hatalmi gépezet olyannyira hatékony volt, s a kritikus hangok pedig gyengék, hogy a Lovas-féle hatalmi játszmák akadálytalanul működhettek. A tőle való félelem, vagy épp ellenkezőleg, politikusi énjének voltaképpeni csodálata ekkor volt többé-kevésbé zavartalan. Másképp fogalmazva: ekkoriban volt a legkevésbé kipellengérezve. Ebből az időből való az a felszólalás, amely csekély számú nyilvános szereplése közül valószínűleg a leglényegesebb: a Kosztolányi-szobor avatásán mondott diadalittas beszéde. Az MNT-ből való 2015-ös kiebrudálása súlyos hatalmi veszteség volt, ám akármekkora csorbát is szenvedett, Pásztor István haláláig bizonyosan nem volt veszélyben az árnyékpozíciója.
A teljesítmény
Melyek azonban a politikus Lovas legfőbb eredményei? A háló szövögetése, ahogy írtuk, nem igazán mérhető mutató, noha tartósságuk, ahogy láttuk, erősen mulandónak bizonyult. Nyilvánvaló azonban, hogy mindvégig igyekezett „beleírni“ magát Szabadka történetébe. Ezt leginkább a szobrokban testet öltő emlékezetpolitika esetében fogható és tekinthető meg leginkább. A baj csak abban áll, hogy sem a fiatal Kosztolányi, sem Bíró Károly szobra nem örvend teljes körű elismerésnek. Épp ellenkezőleg. És ez korántsem azért van, mert ezek Lovas-projekteknek minősülnek, a probléma egyszerűen esztétikai jellegű.
Beszélhetnénk még a Mi a magyar most, Vajdaságban? könyvsorozatról, amely egyfajta legitimizálása is hivatott lenni a pásztori éra „szellemi életének“, de ennek ellenére azok, akik kézbe vették az egyes köteteket, minimum felemásan tekintenek számos közölt írásra. Vagy említsük meg a mai körülmények között a bevételek nélkül is vígan elmuzsikáló VM4K-t? Ahol az sem tudható, kik és hányan dolgoznak? Ahol teljesen egyértelműen több, jobban működő intézmény programjai közül koppintottak le számosat? Vagy tartsuk-e korszakalkotónak a pusztán A-ból B-be áthelyezett szabadkai Szentháromság-szobrot? Az írói munkásság nem ide tartozik, az író Lovas Ildikó nyilvánvalóan akkor is alkotott volna, ha nem takarózik be a politikával. Legfeljebb máshogy, máshol és máshonnan kerültek volna a könyvek a boltok polcaira. És az író-olvasó találkozókra.
Értelmiségi teher
Lovas kétségtelenül egy értelmiségi figura. Nemcsak írói identitása, de kulturális ügyekhez kötődő pozíciói is (szabadkai városházán és könyvtárban, az MNT-ben és a VM4K-ban) ezt erősítik. Az elmúlt tíz év VMSZ-kritikáját leginkább értelmiségiek művelték, esetenként olyanok is, akik közvetlen sérelmeket szenvedtek el a párttól – egyes esetekben pedig személyesen őtőle. Természetes, hogy ezen hangok mindegyike rendkívül erőteljesen kritizálta a VMSZ antiintellektuális, ill. a hűséges értelmiséget lábhoz szoktató hatalomgyakorlását. Ugyanennyire érthető és nyugtázható, hogy e téren Lovas Ildikó politikusi énje mindvégig kitüntetett érdeklődésre tartott számot.
Vanitatum vanitas
Hogy a vajdasági magyar körökön kívül hányan vannak tisztában a Kijárat az Adriára szerzőjének politikusi énjével, az egy érdekes kérdés. Ma, a politikai publicisztikának köszönhetően már biztosan többen, mint annak előtte – ám ennek nem kell sok embert jelentenie, ill. majdnem kizárólag értelmiségiekről van szó. Ez talán újabb bizonyíték a már említett agyaglábakra, meg egyáltalán a félperiféria perifériáján folytatott árnyékhatalom építésének az értelmetlenségére. „Hiábavalóság, csak hiábavalóság – mondja a prédikátor – minden hiábavalóság!“
