Már gyerekkorában odáig volt a mentőautókért, és már általános iskolás korában tudta: orvos szeretne lenni. A doktori címig vezető út kemény volt, de ő alázattal végigjárta, minek köszönhetően ma már úgy mutatkozik be, mint dr. Nagyabonyi Orsolya. A magyarkanizsai mentőállomás orvosát – dr. Pajor Margittal együtt – a Szerbiai Újraélesztési Tanács nemrég aranyéremmel jutalmazta, ugyanis a 2023-as évben két sikeres kimenetelű újraélesztést is végrehajtott. Hivatásról, szabadidőről, na meg persze az elismerésről is kérdeztük. 

Honnan ered az egészségügy iránti érdeklődésed? 

– Már általános iskolás koromban tudtam, hogy orvos szeretnék lenni, minden bizonnyal ez annak volt köszönhető, hogy az édesapám mentősként dolgozott a zentai mentőszolgálatnál. A kötődés a mentőautó és a sürgősségi betegellátás iránt valószínűleg ebben az időben alakult ki nálam. 

Ennek tükrében folytattad a tanulmányaidat az általános iskola befejezése után? 

– Így van, miután befejeztem az egészségügyi középiskolát Zentán, és fizioterapeuta szakon oklevelet szereztem, jelentkeztem az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karára, azonban elsőre nem jártam sikerrel. Úgy döntöttem, hogy a következő évben újra megpróbálom. Addig megcsináltam a féléves kötelező gyakorlatot a magyarkanizsai Gyógyfürdőben, majd leraktam az államvizsgát, és újra felvételiztem az újvidéki orvostudományi karra, ahol ezúttal sikerrel is jártam. A képzés hat évig tartott, majd következett a kötelező gyakorlat, amely két részből állt: az első három hónapot egészségházban kellett eltölteni, a második három hónapot pedig egy kórházban. Ez utóbbinál megvan, hogy melyik osztályon mennyi időt kell pontosan eltölteni. Én a magyarkanizsai Egészségházban és a Zentai Kórházban végeztem el ezt a hat hónapos gyakorlatot, és miután megszereztem a doktori címet, a magyarkanizsai mentőállomáson kezdtem el dolgozni általános orvosként, majd mentőorvosként. Ennek immár két éve. 

Egy mentőállomáson orvosként dolgozni olyan lehet, mintha egy adrenalinbombán ülne az ember, nem? 

– Tulajdonképpen igen. Számomra a mentőautó olyan, mint egy második otthon. Izgalomba hoznak a hívások, a felkészülés, az útnak indulás, és egyfajta kíváncsisággal tölt el, hogy mi vár ránk a terepen, hiszen soha nem tudni pontosan, hogy mi is történt valójában ott, ahová hívnak bennünket, ugyanis a telefonon elmondott információk sokszor csak részinformációk, töredékei a valóságnak. 

Mit ad egy kisebb közösség, ad-e eleget egy ilyen hivatás esetében, amit te gyakorolsz? 

– Igen is, meg nem is. A lehetőségeink gyakran korlátozottak, ahogyan a felszerelésünk is. Ma már pontosan látom, hogy mi a különbség egy nagyobb városban működő egészségház, kórház és egy kisebb városban működő között. Ám a kisebb városokban sokkal több esélye van az orvosnak a tapasztalatszerzésre, bátrabbá tud válni a szakmájában. Persze mindez nagy felelőséggel is jár, mert míg egy nagyobb város esetében egy egész team segíti az orvos munkáját, addig egy kisebb helyen mindössze néhány ember, esetünkben egy nővér és a mentőautó vezetője az, aki nekünk, orvosoknak a segítségünkre van. 

Volt-e olyan emlékezetes pillanat az elmúlt két évben, amit sosem felejtesz el? 

– Nagyon sokféle helyzettel és esettel találkozunk, a legtöbb szomorú, és nem mindig örömteli a kimenetele sem, a sikerből tehát sokkal kevesebb van. Számomra az egyik legnagyobb nehézséget az okozza, hogy a legtöbbször nem tudjuk a beteget utánkövetni. Nyilván akadt olyan, amikor kórházba szállítottunk valakit, vagy elláttuk terepen, és után felhívtam a kórházat, hogy mi van a pácienssel, hogyan alakult az állapota, és volt olyan is, hogy maga a páciens, illetve a hozzátartozói kerestek fel, köszönetet mondtak, és elmesélték, hogy mi lett a vége annak az adott szituációnak. 

Milyen szituációk ezek? Mi jellemző a környékre? 

– Az idősebb betegeink általában valamilyen krónikus betegségekkel küzdenek, hozzájuk vagy terepre kell menni vagy helyben kell őket ellátni a mentőállomáson, sürgősségi betegállátásként. A fiatalabbakkal pedig sajnos többnyire egy-egy balesetnél találkozunk. Azt gondolom, hogy nagy szükség lenne az edukációra, ugyanis csak nagyon kevesen tudják, hogy pontosan mikor és milyen esetekben is kell mentőt hívni. Azért is lenne fontos, hogy az itt élők ezt megtanulják, mert Magyarkanizsa községhez 14 település tartozik, és minden településen nekünk kell helytállnunk. Ez azt jelenti, hogy ha például mi kivonulunk Tóthfaluba vagy Oromhegyesre egy erősebb megfázással küzdő beteghez, akkor addig, mondjuk, annak, akiknek Horgoson van ránk szüksége, várnia kell. És mindeközben besétálhat valaki a kanizsai mentőállomásra is egy egyszerű, hányásos panasszal, közben meglehet, hogy ez az egyszerűnek tűnő panasz alsó fali infarktus jele, nekünk pedig ott kellene lennünk, és rajta kellene segítenünk. Sajnos nagyon hálátlan egy dolog eldönteni azt, hogy kihez mikor és milyen panaszok hallatán megyünk ki terepre, és kinek mutatunk útbaigazítást telefonon keresztül. Igyekszünk ügyesen lavírozni, és szakmailag mindig a lehető leghelyesebb döntést meghozni. 

Nemrég történt egy baleset a közeli falvak egyikében, mi pedig épp arra mentünk a párommal, amikor ti megérkeztetek a helyszínre. A forgalmat akkor már irányították, így csak lassan tudtunk előre araszolni, volt időm megfigyelni, hogy milyen arcot vágsz, amikor kilépsz a mentőautóból. Azt láttam, hogy nyugodt vagy, és higgadt. Ez tanulható, vagy belőled ösztönösen jön? 

– Ez egy nehéz kérdés. Valószínűleg tanulható, sőt, úgy gondolom, hogy a tapasztalatszerzéssel együtt alakul ki az emberben. Emlékszem, mennyire ideges voltam az első munkanapomon – egész végig azon gondolkodtam, hogy miként fogok segíteni azon, aki bajba jutott, ha nekem közben ennyire kalapál a szívem. De ha már tisztában vagyunk a képeségeinkkel, a lehetőségeinkkel, tudjuk, hogy milyen eszközök állnak a rendelkezésünkre, akkor azt is tudjuk, hogy mi az, amire képesek vagyunk, és mire nem. A legnehezebb elvonatkoztatni talán akkor, amikor gyerekekkel találkozunk, velük szemben mindenki egy kicsit érzékenyebb, jómagam is. 

Hány óra egy műszak? 

– 24 óra egy műszak. Ezt követően jár három szabadnap, én azonban a magyarkanizsai mentőállomás mellett az adai mentőállomáson is dolgozom egyfajta kiegészítésképp, így gyakran megesik, hogy a három napból csak kettő telik pihenéssel. 

Hogyan tudsz kikapcsolni munka után, ki tudsz egyáltalán? 

– Ez attól függ, hogyan telt az a 24 óra. Bár azt hiszem, hogy idővel minden megszokható: úgy az ébrenlét, mint a halál vagy az a bizonyos adrenalinbomba, amin ülünk abban az egy napban. Visszatérve a kérdésre: szeretek futni, a természetben lenni, kutyát sétáltani a Tisza-parton, sorozatot nézni, és ha jut rá időm, főzni – ezek kikapcsolnak. 

Kérlek, mesélj egy kicsit a kitüntetésről, amit nemrég vehettél át, és amihez ezúton is gratulálunk!

– Az elismerés minden évben a Szerb Újraélesztési Tanács ajándéka azoknak az orvosoknak, akiknek az adott évben volt legalább egy sikeres kimenetelű újraélesztésük. Az idei évben 16-an kaptunk aranyérmert ezért, a magyarkanizsai Egészségházból nemcsak engem tüntettek ki, hanem dr. Pajor Margitot is. Az esemény a Pokrenimo Srce nevű mozgalom szervezésében zajlott.

Mit lehet tudni azokról, akiket újraélesztettél?

– Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis nekem két sikeres újraélesztésem is volt ebben az évben, ám sajnos mind a két beteg rendelkezett alapbetegséggel, így miután kórházba szállítottuk őket a mentést követően, később életüket vesztették. Óriási siker, ha valaki az újraélesztés után túlél és felépül. Sajnos ezek az esetek ritkaságszámba mennek a környékünkön. Persze nagyon sok mindentől függ, hogy sikerül-e az az újraélesztés, vagy sem. Az első öt perc nagyon fontos, ezért azoknak, akik ilyen helyzettel találják magukat szembe, azt tanácsolom, hogy kezdjék meg a szívmasszást, mert többet ártanak azzal, ha nem kezdik meg, mintha nem teljesen helyesen csinálják végig, míg oda nem ér a mentő. Tényleg nagyon sok múlik az első néhány percen. 

Eszedbe jutnak ezek az emberek később is? Amikor megkaptad az érmet, gondoltál rájuk?

– Természetesen. Hihetetlen érzés volt látni, ahogyan ezek az emberek újra kapnak levegőt. Sosem fogom elfelejteni. Biztos vagyok azonban benne, hogy ehhez a felsőbb erőknek is volt közük.