Kísérlet a trianoni trauma orvoslására – Magyarország szomszédsági politikája a rendszerváltozás éveiben címmel jelent meg Jeszenszky Géza egykori magyar külügyminiszter és diplomata könyve, amely a magyar szomszédságpolitikával foglalkozik a rendszerváltás időszakában. A kötet már a második, bővített kiadásnál tart, ennek a bemutatójára került sor január elején Budapesten.
A rendezvényen részt vett többek között Dévavári Zoltán történész is, aki kitért egy érdekes részletre a vajdasági magyarság újabb kori történelméből. Konkrétan Ágoston Andrást, a VMDK egykori elnökét idézte, aki 1990-ben a délvidéki magyarságot úgy határozta meg, mint aki nem ismeri a saját múltját, nem tudja, kicsoda, nincs, nem volt az identitását megőrző szervezet, kutatóműhely.
Ezzel az állítással nyilván hosszasan lehetne vitatkozni, érveket, ellenérveket felsorolni, de ezúttal nem ez a cél. Trianon mint trauma, jelkép, politikai eszköz és még ki tudja, mi minden, rendszeresen megjelenik, előjön a közbeszédben. Hogy csak a leginkább legendás idézetet említsük meg: Magyar az, akinek fáj Trianon.
Nyilvánvalóan van igazságtartalma ennek a mondatnak és életérzésnek, különösen, ha azokra a helyzetekre gondolunk, amikor a többségi nemzet részéről hátrányos megkülönböztetésben részesülünk, amikor „visszaküldenek” bennünket Magyarországra, eltüntetik a helységneveinket és még sorolhatnánk. Na de gondoljunk bele kicsit mélyebben: ha a múlt század húszas, harmincas éveiben eleinknek fájt Trianon, vajon ugyanazt jelenti ez az érzés ma, 2024-ben is?
November 29., Adria-part, Fla-Vor-Aid
Az újévi ünnepeket kedvenc városomban, Szarajevóban töltöttem. Noha eddig ezt még leírva, kimondva nem láttam, tény: Szarajevó a jugónosztalgia fővárosa. Szilveszter éjszakáján a Crvena Jabuka és a Zabranjeno Pušenje koncertezett, a Plavi Orkestar tagjai, a Ćeramida ikrek által működtetett Havana nevű kocsmában a Prljavo Kazalište Sve je lako kad si mlad című száma mellett sörözhettünk. A Tito Cafe nevű szórakozóhely egyben egy jugoszláv múzeum, a város központjában az Indexi zenekar emlékkiállítása tekinthető meg, úton-útfélen Tito-falinaptárakat, régi rendszámtáblákat, partizánsapkákat és ehhez hasonlókat lehet vásárolni, és még sorolhatnám hosszasan.
A sokak, elsősorban a „már akkoriban is igaz magyar voltam, csak muszáj volt párttagnak lennem” típusú emberek által lesajnált jugónosztalgiát gyakran kezelik felszínes életérzésnek, amire nyilván alapot is biztosítanak például a közösségi média felületei vagy a családi beszélgetések.
Amikor ugyanis megjelenik egy ilyen jellegű írás, például a Szabad Magyar Szó oldalán, azonnal elindul a „régen minden jobb volt” típusú kommentelés. Akkor több ezren dolgoztak ebben vagy abban a gyárban, telelni, nyaralni járhattunk, egyévi gyümölcstermésből felépítettük a családi házat és így tovább.
Emellett meg, ugye, jön a legendás márkanevek felemlegetése. A Tomos motorkerékpárok, a Szarajevóban, pontosabban Vogošćán gyártott Golf gépkocsik, az olyan élelmiszerek, mint a Fla-Vor-Aid üdítő, a Bronhi cukorka, a Ledo fagyi, a Kraš cukorka. A férfiak katonaságbeli emlékeiről nem is szólva. Mert érdekes módon az idősebbek nem arról beszélnek, hogy egy idegen nemzet katonaságában senyvedtek, hanem hogy Boszniában, Macedóniában, Szlovéniában töltötték az időt, és rengeteg élményt meg életre szóló barátot gyűjtöttek.
A vajdasági magyar Trianon
Ez azonban csak a felszín, a történet mélyebb, lelki részével senki sem foglalkozott, foglalkozik. Nem divatos. Hiszen a közbeszédben az a vélemény dominál, miszerint az elnyomás évtizedei után, 1990 után a magyarság végre magára talált, magyarok lehettünk, és szabaddá váltunk.
Miközben a valóságban a titói jugoszláv állam szétesése nagyon sok vajdasági magyar számára hasonló lelki megrázkódtatást jelentett, mint Trianon 70 évvel korábban. Mielőtt még nemzeti színű tőrökkel támadnának rám a magyarságféltők, hadd fejtsem ki, mire gondolok.
Az a nemzedék, amelynek tagjai a hetvenes években vagy a nyolcvanas évek elején születtek, az akkori korszellemben szocializálódtak. Szabadabbak és nyitottabbak voltak a világra, mint anyaországi társaik. A fentiekben felsorolt kulturális és gazdasági hatások érték őket.
A magyarlakta közegekben magyar nyelven tudtak kommunikálni, ügyeket intézni, nem éreztek semmiféle jogsértést, nem érezték kevesebbnek magukat, mint a szerbek, horvátok. Előttük volt a szülők példája. Egy 23 millió lakosú ország polgárai voltak, amelyben jól érezték magukat. Makarska, Kranjska Gora fémjelezte gyerekkoruk nyarait, teleit. Tudták, hogy az iskola befejezése után munkát kaphatnak, esetleg abban a vállalatban, ahol a szüleik dolgoznak. Családot alapítanak, házat építenek, utazgatnak, barátkoznak. Volt előttük egy életvízió.
Mindezt azonban atomjaira hasította Milošević, Tuđman és a többiek hatalomra jutása, a háború, az ország szétesése. Volt, aki a hadseregben találta magát egy téves fronton, mások inkább dezertáltak, de összességében a fejben felépített stabil jövőkép köddé vált, ők pedig itt maradtak elveszve az időben és a térben.
Ma, több mint három évtizeddel később ez a nemzedék még mindig nem találta meg magát. Van, aki magyarságában próbál identitást találni, más asszimilálódott, vannak, akik megrekedtek a jugoszláv életérzésben és a legtöbben ma már idegen országokban lézengenek gyökértelenül, kapaszkodó nélkül. Ott az újabb nemzedék már azonosítani tudja majd magát, de nem magyarként.
Egyszóval a vajdasági magyaroknak az anyaországiakhoz képest van még egy Trianonja. Ennek a feldolgozásához pedig semmilyen segítség, iránymutatás nincs, pedig lehet, hogy érdemes lenne ezzel foglalkozni.
