A korábban általános csizmadiamesterség mellett csak a múlt század első felében kezdett a mezővárosokban, majd falvakban megjelenni a cipészmester, azaz a cipő vagy lábbeli készítésével, javításával foglalkozó kézműves iparos. Eleinte még gyakran egyet jelentett az ún. „német vargák”-kal, akik nyugati divatok szerint finomabb lábbeliket, férfi és női cipőket készítettek – talán innen ered a német Schuster szóból származó suszter megnevezés is. A szlengben a susztert arra mondják, aki ügyetlen ember, és nem ért ahhoz, amit csinál. Keszég Andrásnál, a csókaiak Bandi bácsijánál senki nem ért jobban ahhoz, amit csinál. Nem is csoda: 76 éve cipészkedik – ő nemcsak érti, de szereti is a szakmáját.
Bandi bácsi 94 éves, és 32 éve nyugdíjas – jó eséllyel ő lehet az ország legidősebb, még mindig aktív kisiparosa. Háza és műhelye úgy forr egybe a Moša Pijade utcában, ahogy a családi élete a hivatásával: még mindig minden áldott nap dolgozik, legfeljebb hétvégén tart pihenőt – bár ha sürgős ügy szólítja, ő olyankor sem mond nemet a kuncsaftnak.
Bandi bácsit nemcsak jó egészséggel, de páratlan memóriával is megáldotta a sors: napra, sőt olykor órára pontosan tud megidézni fiatalkori történeteket, és a régi mesterek nevei után sem kell sokat kutatnia az emlékezetében.
Bandi bácsi Csókán fejezte be az általános iskolát, aztán Nagykikindán járt gimnáziumba a háború alatt, ahol évfolyamelsőként végzett. A szülei nem tudták tovább iskoláztatni, szakmát kellett választania, így lett belőle cipész. 1948. március 8-án tette le a szakvizsgát, ez a nap épp vasárnapra esett. „Apám úgy küldött el egyedül másnap Újvidékre munkát keresni, hogy én addig egyedül még Zentán sem voltam. Sírtam…” – mesél a pályakezdésről. Nem volt egyszerű, de egy hét múlva már volt is állása, pedig akkor még alig beszélt szerbül. A székvárosban tanulta ki a szakma csínját-bínját: amikor lejárt a műszakja az üzemben, továbbállt egy maszek mesterhez. Szerbül is a munka mellett tanult meg: szerb újságot olvasott, így sajátította el a nyelvet. 1951 és 1953 között sorkatonaként szolgált Pulán, onnan került vissza Újvidékre. 1955. október 23-án – ez megint egy vasárnapi nap volt – Csókán megesküdött a feleségével, akivel azóta is együtt él. Hétfőn volt egy szabadnapja, kedden már dolgozott. Az apósa is cipész volt, bár már nem dolgozott, így az ő segédje mellett kezdett bele Bandi bácsi a cipőjavításba Csókán.
Arról, hogy milyen remek mestere a szakmájának, talán legjobban az 1954-es zágrábi nagyvásáron 1200 kiállító közül elnyert elismerése tanúskodik.
Fityó helyett „inasgép”
1963-ban a legendás Fityó autó Bandi bácsi emlékei szerint 860 ezer dinárba kerülhetett – nagyjából ennyi pénzért ő inkább egy olyan olasz masinát vett a műhelybe, amely 16 fajta műveletre képes, csodájára is jártak egész Vajdaságból. Az öreg gép még mindig szuperál.
„Abban az időben az elsők között voltam Vajdaságban, akinek volt ilyen modern gépe. Előtte mindent fa- és vasszöggel javítottunk, de amikor divatba jött a műanyag meg a gumi, azokat már nem lehetett kézi szerszámokkal megmunkálni, ezért lett szükségem erre a gépre” – mutatja be büszkén a porszívóval, késekkel felszerelt tökéletes „inasát” Bandi bácsi.
A műhelyben ma már csak javítás folyik, de a csókai cipészmester egykor tervezte, készítette is a lábbeliket, mégpedig kizárólag bőrből. Ezek közül néhányat ereklyeként őriz a parányi műhely polcain, és mindegyiknek megvan a maga története is. Manapság a reparálás mellett gyógybetétetek is készít, több egészségügyi intézmény is a megrendelői közé tartozik.
Cipőpucolás, mint extra szolgáltatás
Bandi bácsinak igazából nincs is munkaideje: akkor dolgozik, amikor munka van. Műhelyében a függönnyel takart polcokon katonás rendben sorakoznak a gyógyult és orvoslásra váró lábbelik. Mindig van újság is a kisasztalon, szerb és magyar nyelven is, azokat olvassa rendszeresen, de rádiót már nem hallgat, mert a hallása jócskán megromlott.
„Valamikor sor állt az ajtóm előtt: hétfőn, kedden, szerdán vállaltam arra a hétre a munkát, utána már csak a következőre. Szombaton és vasárnap is dolgoztam. Ma már kevés a munka, kihal ez a szakma. Manapság sok az olyan lábbeli, amit már nem is érdemes javítani. A bőrcipő jó befektetés, érdemes rá áldozni: egészségesebb a lábnak, és tartósabb, javíthatóbb is. De a lábbelit ápolni is kellene, ezt ma már nem nagyon csinálják az emberek. Én viszont minden lábbelit először is megmosok, a végén pedig kipucolok attól függetlenül, hogy ezt kérik-e, vagy sem, ez is benne az árban.”
Ezt a szakmát szeretni kell
A Bandi bácsival folytatott beszélgetés fonalát irányítani komoly kihívást jelent még egy eleget tapasztalt kérdezőnek is, olyan áradata van a szorgalmas mester elbeszéléseinek. Amikor kifogyott a történetekből, már kérdezni is lehetett tőle. 
Bandi bácsi hol vásárol cipőt?
– Én a kínai boltban veszem a cipőt, de csak bőrcipőt. A bőrcipőnek nincs párja. Ezekkel a mai sportcipőkkel az a baj, hogy csak bőrrel lehet javítani, de én azért garantálok!
Vannak még kuncsaftjai a cipészeknek?
– Nekem vannak. Nálam nem olcsó a javítás, de a kuncsaftok nem bánják, mert megbíznak a munkám minőségében.
Akar manapság valaki cipésznek tanulni?
– Jelentkeztek nálam, de ezek a fiatalok nem oda valók.
Miért nem?
– Ők mással foglalkoznak. Ezt a szakmát elsősorban szeretni kell, meg sok tapasztalat és türelem kell hozzá. Ismerni kell a bőrt. Én sokat dolgoztam bőrrel, még kígyóbőrből is csináltam cipőt. Tudni kell ennek a csínját-bínját, és valami ízlésnek is kell lennie.
Mennyit dolgozik?
– Minden nap dolgozom, de most már nem sokat, délelőtt 3-4 órát, meg délután is.
De vasárnap csak nem?
– Vasárnap is, ha kell. Most maga elhiszi nekem, hogy karácsony napján dolgoztam?
Miért?
– Azért, mert jött egy régi kuncsaftom Németországból, a gyereknek tönkrement a kabátján a cipzár, és megkért, hogy csináljam meg. Leültem, megcsináltam.
Szabadságra elment valaha?
– A feleségem 17 szabadságot töltött idegen helyen, én közben itthon dolgoztam.
Soha nem ment szabadságra?
– Voltam vele kétszer, egyszer Csehszlovákiában és egyszer Magyarországon.
Ezenkívül sosem tett lakatot az üzletre?
– Nem lehet ilyet csinálni a kuncsaftokkal!
Maga mit szeret ebben a szakmában?
– Nem tudom, hogy mit szeretek benne, de annyira élvezem! Végül is megköszönte nekem ez a szakma azt, amit én megtanultam.
Az egészsége hogy szolgál?
– 89 éves koromban volt egy vastagbélműtétem, akkor voltam először orvosnál. 20 éve már, hogy kopás van a térdemben, minden évben megyek fürdőbe miatta.
Minek köszönheti, hogy 94 évesen is ilyen jól tartja magát?
– Nem iszom, nem dohányzom, nem kávézom, rendesen alszom, reggelizem… Akkor kell az egészségre vigyázni, amikor még fiatal az ember, nem, amikor megöregszik. Mondok én magának valamit. Nálam az üzletben sincs kávézás, cigarettázás. Itt nem lehet pletykálkodni sem.
Most hogy érzi magát?
– Megfelelően. Az orvos mondta, hogy pihenjek, ne dolgozzak fizikai munkát.
A rózsákat ki metszi meg?
– Azt is én metszem harminc éve, van vagy száz rózsánk! Olyan rózsáim vannak, hogy olyat maga még nem látott… Egyszer még valami hollandok is megcsodálták őket, amikor erre jártak!
