Csupa perifériába és diszkriminációba születtünk bele a világnak e térségében.
A szerb és a magyar társadalom alig különbözik egymástól. Mélyen patriarchális, átideologizált.
Itt nem jó kisebbséginek, nőnek, gyereknek, szegénynek, öregnek, betegnek, fogyatékkal élőnek lenni… Itt nagyhangú „macsótahó” diskurzus folyik.
Már az életem utolsó negyedét élem. Ha szerencsém van.
Olyan környezetben nevelkedtem, lettem diák, egyetemi hallgató, fiatal értelmiségi, tanár, író és kritikus, később feleség és anya, ahol a női nemet – ritka kivétellel – nem tisztelik.
Az apák nem (voltak) büszkék a lánygyermekeikre; még csak „gyerek”-nek sem neveztek bennünket, sőt, „embernek” sem mondanak. Ezek a meghatározások csak a fiú utódokra, illetve a nős férfiakra vonatkozott/vonatkozik.
Nemcsak az volt számomra megalázó az elmúlt több mint öt évtized alatti életemben, hogy apáink, párjaink, férjeink és főnökeink nem tartottak egyenrangúnak és egyenértékűnek magukkal bennünket, hanem hogy ezt a mintát és megalázottságot sulykolták belénk nőtársaink, nagyanyáink és édesanyánk is. Mindig. Hogy egy pillanatig sem jöhetett létre közöttünk valamiféle határlebontó női szolidaritás. Empátia.
Visszatetsző, amit mondok, de igaz. Alig több mint egy évtizede, hogy szabad, szuverén, önálló nőként határozhatom meg önmagamat. Korábban mindig mások életét voltam kénytelen élni. A szüleimét, a szerelmemét, a férjemét. Férfiak mondták meg a munkahelyemen is, hogy mit gondoljak, hova álljak, mit kedveljek – az ő igényeikhez volt kényszerűség igazodni. Ezt követelte a közmegegyezés. Persze, lázadtam ellene. Voltak is nagy konfliktusaim belőle. Legkevésbé a nőtársak támogattak ebben. Sosem álltak mellém és a hasonló magatartásúak mellé. Anyám sem. Aztán meghaltak. És szabad lettem. A szomorú az, hogy közben majdnem eltelt az én életem is. A szabadságommal már alig van mit kezdenem.
A társadalmi közéletből, a politikából is távozik lassan egy generáció. A nőellenes magatartások és diskurzusok fő hordozói. Az egyenjogúság azonban nem jön meg magától, főleg ha a hagyományos, retrográd minták öröklődnek tovább.
Nem vagyok „lányos anya”. Nem mondom, hogy szerencsére. Mert „fiús anya”-ként is van felelősségünk e téren. Talán a legnagyobb. Mindenekelőtt abban, hogy fiainkat a női nem feltétlen tiszteletére neveljük és tanítsuk. Arra, hogy ne csak az édesanyjukat, hanem lánytársaikat, barátnőiket, feleségüket, női munkatársaikat is megbecsüljék. Munkában, családtervezésben, gyermeknevelésben, döntéshozatalban. Hogy örüljenek a születésüknek és legyenek büszkék a lányaikra. És soha ne engedjék meg, hogy a nőtársak és a lányutódok önmegalázó, önlebecsülő, kirekesztő mintákat hagyományozzanak tovább.
Ezeket a „napokat” (mint amilyen a nőnap is) meg végleg ki kellene törölni a közgondolkodásból. Csak az elnyomó hatalom legitimációját szolgálják.
