A népköltészetről alkotott hamis értelmezések, babonák és legendák volt az óra témája – Orbán Ottó A magyar népdalhoz című versét is elemeztük –, amikor megkérdezték a műsor szervezői, tartanék-e alkalmi előadást az általuk rendezett március 15-ei ünnepségen. Nem hiszek a babonákban – épp a verselemzés révén utasítottuk el minden változatát az elvakult tudásnak –, de akkor egy kicsit furcsán éreztem magam. Történt ugyanis több mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor még jómagam is részt vettem e műsor forgatókönyvének megírásában, hogy épp e vers köré szerveztük a műsor tartalmait, amelynek üzenete a legendák és babonák, hamis kultuszok lebontása volt, s – ha jól emlékszem – Az ember a poézis első tárgya címet adtuk neki. Vagyis Csokonai versének címét avattuk a műsor szervező motívumává, miközben a költő már negyvenhárom évvel a forradalmi események előtt elhunyt. „Semmi köze a forradalomhoz és a szabadságharchoz!” – mondta, aki úgy vélte, hogy erre joga van: „A március 15-ei műsor arról szóljon, amiről szólnia kell!” Gondolom, a szó szoros értelmében veendő harcra, háborús cselekményekre gondolt. Hogy ilyesmikről szólhatnak a forradalmi versek. Megrohamozni a Bastille-t, meg „fölakasztani a királyokat”.
Ennek a gondolkodásnak a gyökerei jó mélyre nyúlnak vissza a múltba, de egyik „legfényesebb” korszakát jól ismerik azok, akik, mint jómagam is, a kommunista ideológia hatása alatt szocializálódtak anno, a múlt század második felében. S ha már anekdoták sorozatából szerveződik ez a beszéd, hadd mutassak be egyet a témára vonatkozóan is. Az elmúlt idők hetvenes-nyolcvanas éveiben olyannyira át voltak itatva militáns eszmékkel a tankönyvek, hogy még a zenekönyvekbe is jutott belőlük, s egyik oldalon a „francia muzsikusok forradalmá”-ról esett szó. Nem értettünk semmit belőle, mert hiába kerestük, hogy hol csaptak össze a zenészek, milyen csatában az elnyomó hatalmakkal, az uralkodó osztállyal, miként azt a kor retorikája fogalmazta meg. A gondolkodás és a „szavak forradalmá”-ról akkor még senki sem beszélt. Nem is létezett olyan. A forradalmár ideálképe egy katonáéval volt azonos; puskával és szuronnyal.
Pedig a márciusi ifjak, akikre most emlékezünk, s akiket most megszemélyesítünk beszédeinkkel és alakításainkkal inkább a magatartások, a gondolkodás és a „szavak forradalmárai” voltak. Egyszerűen hátat fordítottak az addig bevett mintáknak. Többé nem azt tartották művészinek, nemzetinek és szabadságnak, amit elődeik. És ennek az új európai gondolatnak adtak hangot az ifjak és a haladó gondolkodásúak, a babonákkal és a demagógiával szembenállók.
1848. március 15-én Pesten is megszólaltak a tömegek. Az események azonban sokkal csendesebbek és békésebbek voltak, mint ahogy a legendák és az ideologizált emlékezet megőrizte számunkra. Ami utána következett már egy másik történet. Nem forradalmárok, hanem a tábornokok játszottak benne szerepet. Jól és rosszul. Ma már azt is tudjuk, hogy a márciusi ifjaknak, akiket katonai körökben csupán „fővárosi izgatók”-nak tekintettek, nem túl sok közük volt a valódi harcokhoz. Még Petőfinek sem. S bár sokszor elragadta egzaltált képzelete, a dekonstrukciós kutatások arra is fény derítettek, hogy katonának valójában megélhetési kényszerűségből állt: a háború kiterjedésével ugyanis elapadtak a forrásai. Nem működtek, vagy megszűntek a lapok. Hallatlan népszerűsége volt a szerencséje és szerencsétlensége is. Előbbi azt jelentette, hogy még a tábornokok és a katonai feljebbvalók is tisztelték, nem állították például ítélőszék elé, amikor katonaként az összes létező függelemsértést elkövette, szerencsétlensége meg az volt, hogy ennek következtében mindent meg mert tenni: civil ruhát ölteni és elhagyni a számára kijelölt – a harcoktól távolabb eső – állomáshelyet. S bár a történelmi emlékezet ritkán, sőt, soha nem vetíti elénk ezt képet: civil ruhában halt meg Fehéregyháza határában, amikor ledöfték az ulánusok. Erről csak a katonai jegyzőkönyvek és a legobjektívebb kutatások tesznek említést.
Épp aznap reggel, amikor ezt a szöveget írni kezdtem, került elém egy új vers, Petőfi, 2023–ban a címe, Fábián István írta. Közvetlenül szólítja meg a költő emlékét vagy ideálképét: „Látod, hazugság lettél Te is… (…) Nem hagynak halni sem…”. „…ki vagy tűzve, mint a jelvény…” – folytathatnánk Orbán Ottó versével a hivatkozások sorát, ami bár se nem Petőfiről, sem nem a szabadságharcról szól, mégis forradalmi költészet. A nemzeti géniuszt elferdítő hazugságokról rántja le a leplet. Miként legköltőibb sorai is a népi igazságérzetet, pontosabban az érte való kiállást metaforizálják: „Kit Kőmíves Kelemenné / vére bűvölt elevenné…”
Azon az órán, amikor elvállaltam, hogy bevezetőt mondok itt, ezen az ünnepen, a Kőmíves Kelemenné című népballadáról is szó esett. Hogy bár a tudomány nem tartja valószínűnek, hogy Európa e térségében valaha is emberáldozatot tettek volna építkezéseknél, a ballada mégis vérlázítóan érzékeny konfliktust jelenít meg előttünk. Egy magatartás ellen szól, lázad a néplélek fel, amely a gazdagságot, az anyagi javakat fontosabbnak tartja a családi értékeknél és a nőt/az asszonyt/az anyát feláldozhatónak magasabb rendű célok érdekében. Ez Kőmíves Kelemen bűne, s tragédiáját is ez okozza, nem az egyezség megkötése a kőmívesekkel, akik magánemberként már egy korszerűbb, humánusabb világ képviselői. Az embert helyezve mindenek fölé, fellázadtak a közösségi normatívák ellen. Csak a tizenharmadik, Kelemen Kőmíves nem tett a felesége jövetele ellen.
Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Számára mozgasz? s végre mivé leszel?
Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
Por vagy, az is leszel.
– idézi az őt megvilágosító éteri (eszmei) hangot Csokonai Vitéz Mihály Az ember a poézis első tárgya című költeményének alanya; 1801-ben e forradalmi gondolatokkal gazdagítva a radikális szellemiségű magyar poézis alakulástörténetét.
(A szövegben Orbán Ottó és Fábián István versírása mellett Margócsy István, Milbacher Róbert és Szilasi László műveire, valamint a Red Bull Pilvaker formációra történik utalás.)
Elhangzott a Magyar Tanszék március 15-ei ünnepségén.
