Tiszta vizet a pohárba!
Kezdi már túllépni az elfogadható ingerküszöböt a személyemmel kapcsolatos hamis, alá nem támasztott, légből kapott, hiedelmekre alapozó, indokolatlan, esetenként határozottan rosszindulatú pletykák terjesztése, aminek elejét kell venni. Meg kell szólalnom. Nem szokásom, na meg kellemetlen is a számomra, hogy önmagamról beszéljek. Mindenekelőtt tisztázzuk: NEM IGAZ, HOGY MINDEN POLITIKUS EGYFORMA. Vannak, akik nem a saját, esetleg a pártjuk hasznát lesik, hanem valóban a közösség megtartásáért küzdenek, kockáztatják akár a szabadságukat, vállalják a meghurcoltatást is. Mivel ezek a politikusok igazat mondanak, vitatni nem képesek a kijelentéseiket, ezért vetik be ellenük a lejáratás fegyverét, a karaktergyilkosságot. Aki nem követi a politikát behatóan, érthető módon nem láthatja, hogyha a társadalom, akár Zenta megint jobban szeretne élni, vagy nem teljesen tönkremenni, akkor meg kell különböztetni a jót a rossztól, az igyekvőt, az áldozatkészséget, a harácsolóktól, a lopóktól. Ez a megmaradás. A túlélés receptje.
Bárki láthatja, hogy soha még ekkora életveszély nem fenyegetett bennünket, mint manapság, amely állapotba egyrészt azért kerültünk, mert hittünk a hazugoknak. Egyesek azt terjesztik rólam, hogy szerbellenes vagyok. Ez nem igaz! Azt forgatják ki, hogy körömmel foggal küzdök a nyelvhasználati törvény tiszteletben tartásáért, azt akarom, hogy a belügyminisztérium, a városháza stb. törvényesen dolgozzon. Abban a világban szocializálódtam, amikor még jelentett valamit a nemzetek közötti TISZTELET (akkoriban ezt testvériség-egységnek mondták), amikor több-kevesebb sikerrel, de igyekeztünk megtanulni a másik nyelvét is, és ez természetes volt, éppen úgy, mint az, hogy magyar nyelven is elkészült minden szerb dokumentum (Újvidéken 6 nyelvű) fordítása. Valamikor csak a zentai városházán 4-5, volt, amikor 8 fordító és legalább egy lektor dolgozott, ma egyetlen egy fordító van munkaviszonyban, aki éjt nappallá téve dolgozik, és akkor sem képes mindent megoldani. Azt hisszük, hogy a fentebb sorolt munkahelyek feleslegesek? Nem inkább a szükségtelen munkahelyeket betöltő, semmihez sem értő, lazsáló párt-protezsáltak bére a felesleges pénzkidobás? A kétnyelvűség jó dolog!
Mégis, nem lenne jobb azt érezni, hogy az ország, amelyben élsz igyekszik tisztelni, és nem vagy másodrendű polgár? Tudom, hogy Zentán sem beszéli mindenki a szerb, vagy éppen a magyar nyelvet, amit személy szerint nem is lehet felróni az embereknek, mert nem csak rajtuk múlik, hiszen borzalmasan rossz az oktatási (környezetnyelv) program. Tény, az ismert történelmi okokból következően, hogy pl. a 80%-ban magyarlakta Zenta községben léteznek olyan magyar városrészek, falu- és tanyavilág, ahol senkivel nem lehet szerbül beszélni. Ettől eltérően viszont a zentai szerbségnek nincsen szüksége a magyar nyelv ismeretére, hiszen mindenhol meg tudja értetni magát. Ettől függetlenül bűn-e az, ha szóvá teszem és küzdök azért, hogy Zentán, Adán, Magyarkanizsán stb. az üzletekben a pénztárosnak, akár az orvosnak, ápolónak, bankosoknak, benzinkutasoknak stb. illene beszélnie legalább a szerb és a magyar nyelvet?
Az együttélésben – már, amennyiben ezt még rajtam kívül bárki komolyan gondolja – fontos az igyekezet. A nyelvtudás nem csak kommunikációs eszköz, hanem elsősorban a kölcsönös TISZTELET kifejezése. A pénztáros nem tisztel, ha nem is akar magyarul beszélni, vagy meg sem próbálja, ami miatt olyan érzést kelt, mintha nem szívesen látott lennék, „mert ő otthon van”, te pedig, akinek az ősei is itt éltek már évezredek óta, „idegen vagy”. Fizess, aztán tűnj innen! Kinek jó ez? Nem lehetnénk inkább egyenrangúak? Jó néhány szívbéli szerb, montenegrói, bosnyák barátom van. Megboldogult feleségem szerb középiskolát végezett, az édesapja, a gyerekeim nagyapja szerb ember. Petrović Zoran szobrász, festőművész, képzőművészeti katedrát fenntartó egyetemi tanár volt, akit úgy is ismerhet az értő közönség, mint a vajdasági kultúrában kiemelkedő iskolai tananyag, a „Selo Sakule” (magyarul: Torontálsziget), színházban ezerszer játszott, megfilmesített regény szerzőjét. Ljubljanában, Szarajevóban éltem éveket, úgy érzem joggal állíthatom, hogy megértettük egymást. Talán pár összefüggést jobban is értek itt a Balkánon, mint sok szláv ember. Mégis, hogyan lehetnék én szerb, vagy bármilyen más nemzet ellenes?
Esetleg azt róják fel, hogy megakadályoztam az erőszakos betelepítést a magyarok által többségében lakott területekre a délszláv polgárháború alatt? Igen, ez igaz, valóban nem írtam alá a letelepedésüket, de én Zentát védtem, és kevésen múlott, hogy e miatt évekre börtönbe csukjanak, bár törvényesen jártam el. Most már a napnál is világosabb, hogy ezzel megmentettem a közösségünket, az itt élő szerbeket, magyarokat, romákat stb. Aki ezért elítél – legyen az szerb, vagy magyar – gondoljon csak bele, hogy ha Zentára betelepül 1000-2000 idegen – bárki legyen is –, akkor ma a régebb óta itt élő szerbeknek/magyaroknak sem jutna már munkahely. Ezt akarnátok? Nézzétek csak meg, mi van Szabadkán, ahol már a sétáló utca patinás épületeit akarták lebontani a Horvátországból ide telepedett szabadkai városi vezetők. Még jó, hogy nem sikerült nekik.
Amikor „Zentát” mondok, akkor szülőföldet mondok. Mindenki helyettesítse be a saját településével. Úgymond, az „én időmben”, amikor a községet vezettem, egyetlen gyárat nem privatizáltak, egy darab földet nem vittek el idegenek, a városi üzlethelyiségeket kivétel nélkül zentaiak használták (bár előttem nem ez volt a helyzet), a földbitorló maffiával fizikailag szembeszálltam (talán emlékeznek a bogarasiak, adahatáriak). Mint tősgyökeres lokálpatrióta mindenkit a hozzátartozómnak tekintek, akkor is, amikor a történelmi tényekről folytatunk ölre menő vitát, legyen az őstörténet, vagy akár maga Trianon, esetleg Koszovó hasonló esete, az 1944/45 a partizánok által véghez vitt népirtás (44 000 ártatlan magyar), vagy a magyar honvédség razziája (2200 áldozattal) stb. A történelem megtörtént, arról beszélni nem nemzetgyűlölet, vagy sovinizmus, de még csak nem is irredentizmus. Ami megtörtént, arról tényszerűen beszélni kell, hogy megértsük egymást, hogy túllépjünk a sérelmeken és normálisan élhessünk tovább. Ha nem tesszük, akkor szerbek, magyarok elveszünk a túlélésért vívott csatában.
Emlékszem arra is, hogy amikor elterjedt a hír, hogy az 1999-es bombázások után bevonulhat Vajdaságba a NATO, és esetleg visszacsatolják a területeket Magyarországhoz, akkor bizony sok szerb ember éppen hozzám fordult, mert megijedtek a kacsa hírtől. Mindez már jórészt feledésbe merült. Tény, hogy a szó jó értelmében véve büszkén vallom magamat radikális gondolkodásúnak, ami igazságosságot, rendet, tisztességességet, szókimondást, segítőkészséget, törvénytiszteletet, kiállást, kitartást, egyenességet jelent és nincsen benne semmi rossz. Közel 30 év politikai munkám alatt nem váltottam irányvonalat, csak pártot, amikor láttam, hogy nem tartják a szavukat. Így hagytam ott a VMSZ-t még 2000-ben, annak ellenére, hogy jelentősen részt vettem a megalakításában. A párt csak eszköz, ha elkopik ki kell dobni.
A pártrendszert rossznak tartom, mert megosztó, sőt egyre rosszabb, szinte rabszolgatartó rendszerré vált, a Nagy Testvér játékszere. Ugyanakkor ezen a pályán kell játszani, de tisztességesen. Úgy vélem, hogy a demokrácia is csődöt mondott, nincsenek szabad, tiszta választások, az embereket félrevezetik, szándékosan elszegényítik, hogy olcsón megvásárolhassák a szavazataikat, fasizmusnak is mondható goebbelsi médiaborzalom ontja a hazugságait, a demokratikus rendszer átváltozott maffia rendszerré. Sokan, különösen a fiatalok talán el sem hiszik – most nem is taglalom részleteiben –, de a királyságban, monarchiában, vagy akár a titói rendszerben is messze jobb volt az emberek létbiztonsága, szabadsága, jövőképe, jobban éltek, sokkal boldogabbak voltak. Tudom, azt fogják mondani egyesek, hogy a királyság egyenlő a jobbágyrendszerrel, az elnyomással. Ez egyáltalán nem igaz. Mégis, vajon most nem ténylegesen jobbágyként élünk, gyakorlati nyomorban, emberi jogainktól megfosztva, rettegve a holnaptól, elveszítve a gyerekeinket, unokáinkat, barátainkat ebben a pártdiktatúrában?
Minden részletre nem térhettem ki. Sokan talán el sem olvassák a fentieket, hiszen manapság nem szokás ilyen nagy lélegzetvételű cikket olvasni, de mégis úgy éreztem, hogy tiszta vizet kellett önteni a pohárba, akkor is, ha a rosszakarók majd kiforgatják a lényeget.
