Tisztázzuk az elején, a későbbi félremagyarázások elkerülése érdekében: a tegeződő megszólítás konkrét esetben a legkevésbé sem a tiszteletlenség jele. Egyszerűen Pásztor Bálinttal már nagyon régóta ismerjük egymást, tegeződünk, ezért épp az „önözést” érezném mesterkéltnek, álszenteskedésnek. Ennyi.
A VMSZ új elnöke első megnyilatkozásaiban elmondta a terveit és elképzeléseit, mit kíván átmenteni és továbbvinni az (apai) örökségből, min szeretne változtatni, milyen kihívásokra akar válaszolni, és kiknek az irányába szeretne nyitni. Mindez teljesen rendben is van. Nem is célom most ezek részletes elemzése, és egyébként is, az az általános szabály, az íratlan törvény, hogy minden új hatalomnak kijár a száz nap türelmi idő, mielőtt elkezdjük érdemben elemezni vagy épp bírálni a tevékenységét.
Egy (nagy) logikai ellentmondás azonban van ezekben a megnyilatkozásokban. Azt mondja az elnök, hogy „nyitni kell a nem VMSZ-színezetű értelmiség irányába”, viszont számára „nem releváns beszélgetőpartnerek azok, akik az életünkre törtek, akik megpróbálták szétszakítani a pártot (…), és hogy az ő esetükben nincs „sem amnesztia, sem amnézia” – elég egyértelműen utalva ezzel arra a 82 párttagra, akiket 2016-ban egy fegyelmi eljárás keretein belül kizártak a VMSZ-ből (és akiket még előbb, és akiket később).
Nem, Bálint. Nem törtek ők senki életére sem. Sőt, ha egy lépéssel továbbgondolod, épp most kerültél azonos platformra velük. Ők is csak azt akarták elérni (eleinte finoman, később nyilván határozottabban, végül kétségbeesetten –, de erről már inkább ők tudnának mesélni), hogy gátat szabjanak annak, hogy a párton belüli „informális háttérhatalmak befolyásolják a folyamatokat”, aminek te most – nagyon helyesen – véget vetettél.
És ezt te is jól tudod.
