Johnny Cash, a feketébe öltözött rock’n’roll és spirituálé-költő Kubát Gábor rockjegyzetei (2.)

Az Elvist majd’ hatvan évvel túlélő, és életének legszebb számait idős korában író és előadó, mindig csakis feketébe öltözött John „Johnny” Cash – akit „the man in black”-nek is becéztek – a Def American, majd a szimplán csak a Rick Rubin zseniális producer által Americannek nevezett cég stúdiójában rögzítette dalait. A felvételek által Rubin, miután a country és rock’n’roll énekesnek induló Cash tényleges dalnokká vált, a kest simán lefölözhette volna – ha akarja. De ahogy valójában történt: amikor Johhny már nem az a nagyon bolond és vad fiatal tigris volt, aki 1932-ben igazi lázadónak született („true rebel with a cause”) – James Deannel ellentétben – már volt akkora tekintélyük mindkettőjüknek, hogy egyikük sem sértette meg a másikat. Cash nagyon idősen halt meg, tényleges jólétben.

Az otthonában készült utolsó interjúban többek között arról faggatták (mert spirituáléit mind igaz szívvel adta elő és mindig a kisemmizettek, a lenézettek, a szegények és szenvedők pártján állt), hogy: „Ha létezik menny és pokol, vajon hova fog jutni?” Ő a legnagyobb szerénységgel ezt válaszolta: „Well, if there’s a Hell, we’re all going to it.” (Nos, ha létezik a pokol, mindannyian odakerülünk.)

Sok száma Megváltójáról szól (a spirituálék, amelyek Elvist is naggyá tették), mivel fekete evangelikális [tipikusan amerikai, fundamentalista keresztény felekezet, a Déli Baptista Egyház egyik szárnya – a szerk. megj.] templomba járva a látomásos vallás határozta meg kölyökkorát. A déli Arkansas államban születetett, amit a Southern Accents c. balladájában meg is énekelt. John R. Cash részére a zenei életének alapja, esszenciális része voltak a spirituálék, s ott volt nagyban már a rock-éra elején is. Igaz, nem a világ első rock’n’roll számát vette fel, ahogyan azt Bill Haley (és a Comets tette), de ahogy öregedett, úgy vált lírájában egyre jobbá, erőteljesebbé. Számaiban, melyeket szerénységgel és a ténylegesen „nagyok” egyszerűségével adott elő – ami elsősorban Rick Rubinnak köszönhető, amint a legintimebb hangulat is, amely a vokállal előtérben úgy üt, mint a piros ász.

Cash azt mondta: „Csinálunk neked itt egy kis bemutatót, Rick!” – és elővette gitárját, a stúdiózenészek hangszereiket, és a főleg a szenvedésről, megalázottságról és a világ visszásságairól szóló számaiban Johnny rendkívül erőteljes szövegeivel, a legnagyobb szerénységgel előadott vagy hat lemeznyi hanganyagot.

Miután Rubinnal beutazták az összes legnagyobb, legnevezetesebb hollywoodi és más amerikai stúdiót, Rick a fülébe súgott, s Johnny valahogyan felengedett. Talán életében először és utoljára. Végül mind a hat American album (I-től VI-ig számozott, csupán CASH felirattal és fekete-fehér fényképekkel feldobva a világhálóra) a legelőször Rick házistúdiójában felvett zeneszámokat tartalmazza. Az intim atmoszféra az olyan számoknál, mint az I won’t back down, a The Mercy Seat (a villamosszék, amelyre az elítéltet küldik, miután elviszik otthonából, s levesestányérjában megjelenik Jézus arca), a Personal Jesus (amelyet a Depeche Mode írt), s nagy meglepetésre a Rick által mozgósított, a horror-businessben mozgó sátánfajzat, de nagyon tehetséges heavy-metálosnak kikiáltott (Glenn Anzaleone) Danzig, a legendás The Misfits amerikai punkcsapat, majd hardcore-punk csapat vezéregyénisége – háttérben a gitáros Jerry „Only”-val – aki a simán csak Danzignek elnevezett bandájával jött nagyon fel 1992 környékén, s a Righteous Brotherst (Unchained Melody, amely az egykori Ghost filmben is felzendült), Elvist, s még pár előadót meghatározó befolyásként vokális technikájára és szerzői zeneírásához nélkülözhetelen elemként valló dalszerző-énekes is írt Johnny számára egy számot, a Thirteent. Ezt aztán maga is előadta saját  IV. korongján. Ha hiszik, ha nem, Johnny Cash verziója jobb, mint az eredeti.

Mindez csakis a Motörheaddel történt meg ezidáig: az erősítőket, az óriási Marshallokat basszusgityójához kapcsolva a boxok gombjait minden fellépésekor a maximumig feltekerő Lemmy Kilmister esetében.

Johnny további olyan számai, balladái, mint az I Hung My Head, (gyönyörű ballada – nem tudom, de alighanem Johnny egyetlen, kölyökkorában elkövetett bűnéről szól) – amennyire sikerült volna megértenem Johnny hozzáállását, Istenhez fűződő ambivalens, de mindig igaz, s megbonthatatlan viszonyát… az édesapjával való, filmen is bemutatott torzsalkodásait, amelyben egy drámai jelenet után azt kérdezi  az öregétől: „But, where were You???” (De Te hol voltál???). Az ember, aki kegyelemért esedezik és bibliarészleteket énekel meg, többek között János levelét a Korinthusbeliekhez  (1:33) (To the Corinthians, 1:33). Majd a Further up on the Road, hogy bevárja társait egy – alighanem másvilágbeli – találkozáson, s az Ain’t no Grave, (amely arról szól, hogy olyan sírt még nem sikerült készíteni, amely megakadályozhatná, hogy (szellem)teste elhagyja azt az Ítéletnapon). A Love’s been Good to Me is olyan megható szám, annak az elégedett embernek a hálájával, aki boldog, hogy volt pár olyan barátnője, akik tényleg szívből szerették és szétmosolyogták körülötte a felhőket és elzavarták az esőt szegény feje felől, s akiknek megköszönhette, hogy az Isten élettel áldotta meg. Nyakán, hátulról, óriási 13-as szám tetoválva: erről írt neki balladát Glenn Danzig, akit részletesebben is bemutattunk pár sorral feljebb. Szövege kb.: ”… When the ink starts to itch, /Then the black will turn to red…”), vagyis „amikor a tinta (a tetováláshoz használatos, fekete vegyület) elkezd viszketni, a fekete vörössé válik…”). A felülmúlhatatlan, univerzális One, a himnusz, és a figyelmeztetés minden gonoszra kaphatók felé: God’s gonna cut You down, és a keresztények által hőn szeretett The Man comes around Jézus második eljöveteléről, amelyben „minden szem meglátja őt, ahogyan eljövend a felhőkkel”. Majd a Hurt, a második olyan szám, amihez önéletrajzi jellegű színes videóanyag is készült. Az elsőről kicsit később szólunk.

A Drive on (a vietnámi háborúból visszatérő kemény legényekről, börtönbe (vagy sem) kerülő harcosokról, az igazi pokol megismerőiről), és egyáltalán nem utolsósorban a Country Trash, az I see a Darkness (kitűnő, realista, és még mindig nagyon aktuális, sőt, egyre aktuálisabb szöveggel), a rockosabb Rusty Cage („You’ve tied my leading pool, my chain, to watch my blood begin to boil…” – „You’ve hit me with a hand of broken nails… /But, I’m gonna break,/ I’m gonna break my rusty cage and run…” – „too cold to start a fire,  I’m burnin’ diesel, / burnin’ dinosaur bones…” – „I’ll take the river down to still water and ride a pack of dogs…” – „when the forest burns along the road,/ like God’s eyes in my headlights,/ When the dogs are looking for their bones,/ … and it’s raining ice-picks on your steel shore”, amelyen az elektromos gitár Tom Petty kezében is szerepel. Az egyetlen Hurt előtti színes videoklipje van a YouTube-on, ami a kései számokoz készült, majd az I’ve never picked Cotton (azaz: „Soha nem szedtem gyapotot” – mivel körülötte senki sem tudta már kiegyenesíteni a hátát, annyit dolgoztak, hogy megesküdött magának a fiktív gyerek-fickó, hogy egyetlen napig sem marad az oklahomai napsütésben. S amikor már elég idős, hogy elfuthasson, végre meg is teszi, egy – mellesleg lopott – furgon és tíz dollár segítségével. Majd hosszú lábú lányok és szórakozás közé keveredik, verekedést is kezdeményez, akárcsak a főszereplőnk az A Boy named Sue-ban (a dal főszereplőjének apja adta a nevét, aki egy üres whiskey-s üveg nélkül távozott egy esős napon, s a fiúnak keménnyé kellett válnia, hogy túlélhesse a kinti életet. Aztán egy szép napon úgy gondolta, mivel épp szomjas volt, betér egy ivóba, ahol meglátta az apját, akit, megesküdött, a „mennyországba küld”, ha bárhol, bármikor találkozik vele. De mielőtt elsült volna kezében a kirántott pisztoly, a papa megmondta neki: tudta, nem lesz már a közelben, hogy segíthessen, hát ezt a nevet adta neki, vagy váljon kőkeménnyé, vagy enyésszen el a Vadnyugaton… Hősünk úgy gondolja, miután megfontolja az ügyet, mégis  igaza volt a papának, aki „kicked like a mule and bit like a crocodile” („úgy rúgott, mint egy öszvér, és úgy harapott, akár egy krokodil”). Ilyen klasszikusokkal (amelyek fiatalságának egy részéről szólnak), majd az I’m leavin’ now, és a szinte egyetlen száz százalékban muris számával, az I’ve been Everywhere  cíművel (hisz egy kakukktojásnak, Jokernek minden pakliban lennie muszáj, de ez aztán igazán bravúros, nyelvi kunsztokkal felszerelve) bizonyítja, milyen is lenne, ha Johnny költői  számaiban is átállna a szórakoztatóipar fényesebb oldalára – amit belső démonaitól mardosva, szinte sosem tett meg, habár volt egy saját show-ja is az amerikai tévében. Olyanok és annyira megnyerőek ezek a számok, hogy Johnnyt nem ismerni és nem meghallgatni egyenesen bűn.

És még nem is szóltunk a karrier csúcsa felé vezető út kezdőkövéről – gyémántjáról és ékességéről, a zsenialitás bizonyítékáról, azaz a Folsom Prison Blues-ról, amelyet fegyenceknek adott elő a kaliforniai Folsom körzeti börtönében. Elítélteknek, akik semmire sem vágytak jobban, mint egy jó kis r’n’r-vadulásra, arra, hogy legalább – ha csak egy és fél órára is – érezzék, hogy élnek, bulizhatnak egyet, ha nem is kaphatnak alkoholt. „Jótett helyébe jót várj (szólt még akkoriban is, ahogy egyes tájakon még ma is a leben und leben lassen) – épp ez a jótékonysági megmozdulása hozta meg a széleskörű sikert és főleg a hírnevet Johnnynak, amihez sosem lett hűtlen.

Mi mást lehetne Johhny Cashről mondani, aki fél évszázaddal élte túl Elvist és 2003-ban hagyta el porhüvelyét; aki kevésbé volt jóképű, de igaz szívével és lelkületével a legtovább maradt életben; aki, mint Füst Milán, epilepsziás rángásaival tovább élt, mint minden kortársa?

Az a Füst Milán, aki megírta a Mindez én voltam egykort, A feleségem történetét, amelyben a főszereplő, aki féltékenységével mindennap marja, éppen hogy csak tönkre nem teszi teljesen asszonykáját, míg az egy szép napon tényleg otthagyja, majd a fickó a villamoson azon tűnődik, nem épp Őt, a feleségét, vagy annak szellemét látta-e elsuhanni a sok arc között. Az elmebaj határán óvatosan egyensúlyoz Füst, ahogyan az örökké vérző szívű, azonban mégis teljesen realista Johnny, aki egyike a legeslegnagyobb kantautoroknak, ahogyan Füst Milán is az egyik legnagyobb magyar író, dramatikusan felépített regényeivel, esszéivel, akinél nagyobb, azaz monumentálisabb és tömörebb csak a remek bridge-játékos (azt mondják, professzionális szinten művelve nehezebb, mint a sakk) Ottlik Géza volt; hatalmasan, aki elnyerte az „igaz ember” címet, noha együtt tudott élni a kommunista rezsimmel is. Nem úgy, mint Faludy, akit 68 napig tartottak bezárva Recsken, a munkatábor legkegyetlenebb helyén; naponta bedobtak neki a rácsajtó alatt a magán- és sötétzárkájába némi kis zöldséget és kenyérlevest, míg ő gondolataiban szonetteket költött, s nem kellett azzal foglalkoznia, a saját otthonában vajon mi várta volna: vajon lefizetik-e a feleségét, hogy szép lassan mérgezze meg, avagy elnyeri a hűség jutalmát, a nyugodt életet? A saját maga által elmondott történetben Faludyhoz a börtönigazgató a 68-adik napon elképedve lejött foteles szobájából és elhűlve, remegő hangon megkérdezte:  „De… de… maga még él?”

Ki is engedték, mert látták, hogy nem lehetett a legkegyetlenebb módszerekkel sem megtörni, tönkretenni.

Ezt követően települt át az óceánon túlra, s írta meg Villon-fordításait, miután a később kitelepültek nevetve mentek hozzá, s a Pokolbéli víg napjaim előtt ráragadt, hogy „Itt jön a Villon!” (amely kötetét a Kis– és Nagy Testamentommal a londoni Big Ben Publishing is terjesztette), míg az eredeti teljes ópuszban nem is minden vers Villoné, hanem magáé Faludyé. Persze nem az említett kiadványban, amely csupán a Kis Testamentomot meg a Nagy Testamentomot tartalmazza.

Igaz, hogy mindketten sokat szenvedtek: Villont háromszor ítélték halálra, és Faludy akasztófa-négysorosa közismertségnek örvend a mai napig (amelyben megvallja: „a nyakán érzi majd, segge mily nehéz”). Faludy, aki megjárta az esőerdőt is, amelyik útja után már soha többé nem viselt zoknit, még 94 évesen sem – saját szememmel láttam. Aki fiatal asszonykájával együtt meztelenül fényképezkedett 92 éves korában, akárcsak John Lennon és Yoko Ono egykor, jóval fiatalabban.

Nem fölösleges tudni azt sem, hogy Faludy budapesti lakhatóságát épp az említett fiatalasszony harcolta ki, szerzett lakást a szellemóriásnak, és a könyvbemutatókon bátran kiáltotta, hogy: „Tessék licitálni!!!”

Johnny Cash  örökké élni fog. Faludyval és Villonnal  együtt, aki előre megjósolta: „s még 500 év után is tudni fogják, ki volt Francois Villon”, amely mondata egy az egyben beigazolódott, „s a jövendőt, amely az otthonom”– betölti szelleme.

Johnny Cash az akkori nyugat-németországi Brémában lép fel, 1972-ben (Fotó: Heinrich Klaffs/Wikimedia/CC BY-SA 2.0)