A 2000-es évek második fele a garázs-rock invázió második hullámát hozta az USA-ban. a bandek punk és indie logikával formálódtak és indultak be, inspirációjukat ismét a bluesból, blues-rockból merítették, punk-attitűddel átitatva. „Csináld magad” alapon szervezkedtek, és a függetlenség (independence, indie culture) vált a legfontosabb szemponttá számukra.
Dan Auerbach (vokál és gitárok) és Patrick Carney (dobok) mindketten kihullottak az egyetemi rostán, de kilencéves koruk óta barátok voltak, pár házra egymástól nőttek fel az ohiói Akronban, és mindketten zenész családi háttérrel rendelkeztek: Auerbach a New York-i avantgárd veterán Robert Quine rokona, Carney pedig Ralph Carney szaxofonista unokaöccse.
Auerbach nagy példaképeit követte egy nyers blues-hangzással: Junior Kimbourough-t, R.L. Burnside-ot és Howlin’ Wolfot, kedvelte, akit énektechnikájának kiépítéséhez is nagyra tartott és használt, valamint Robert Johnsonra nézett még nagyon fel. Azt is bevallotta, hogy kedvenc rock’n’roll bandája a The Grateful Dead.
Garázsokban és pincékben kezdték, s nem egyszerre jött el a pillanat, hogy szerződhettek az Alive nevű lemezkiadónál. De az indie cégnél kedvükre kísérletezhettek. 2002-ben jelent meg első lemezük, a debütáns Big Come Up. Ezzel kiérdemeltek egy bizonyos szintű hírnevet és a lehetőséget, hogy a Fat Possumhoz szerződjenek.
A következő évtizedben underground fan-bázisukat építették, intenzív túrázással. Bejártak minden létező kisebb klubot és zenei fesztivált, míg végül a harmadik albumuk, a Rubber Factory kiadása után (2004) – amely remek kritikákat kapott – a Nonesuch records-hoz szerződhettek 2006-ban.
Első négy lemezüket maguk gyártották, de az ötödikhez már professzionális producer, Danger Mouse-t (Brian Burtont) bérelték fel. Az Attack & Release (2008) nyomán meg is született a későbbiekben híressé vált, hamisítatlan Black Keys hangzás. Danger Mouse természetszerűleg gyakori közreműködővé vált a későbbi lemezeik gyártásánál, még akkor is, amikor ő már Ike Turnerrel dolgozott. Mouse még Ike 2007-es halálát követően is írt nekik számokat.
Az igazi nagy kereskedelmi siker a következő korongjuk után köszöntött rájuk. A 2010-es Brothers-szel három Grammy-t is kiérdemeltek, amelyen a rendkívül népszerű “Tighten up” c. szám dominált. A következő dobásuk is remekül sikerült. Az El Camino kiadása után óriásturnéba kezdtek és megtarthatták első fociaréna-nagyságú koncertjeiket.
Az El Camino nagyon pozitív kritikákat kapott és a Billboard Top 200-án a második helyig jutott. Hit-single-jét, a “Lonely Boy” szintén három Grammy-t érdemelt. Következő lemezük, a Turn Blue (2014) pedig az USA-ban, Kanadában és Ausztráliában a legelőkelőbb helyet foglalta el a nagylemezek listáján.
Minden véletlenül kezdődött. Carney megengedte, hogy pincéjében Auerbach és akkori „backing bandje” próbát tartson. A helyszínen azonban senki sem jelent meg a megadott időpontban. Így hát Dan és Patrick együtt kezdtek örömzenélni. Jammeltek s ez vezetett a duó formális megalakulásához. Sokáig nem tudhatták a hiányzó bandtagok, miről maradtak le. A hangzásban van valami jellegzetesen ohiói, fenomenálisan nyers, blues-gyökerű komponens is, amint az egy régebbi side-projectjüknél szóba is került. Mindez gyönyörű Hammond-orgona-hangokkal/szólamokkal kiegészítve, a gitárpedálokat a torzításhoz tövig nyomva, masszív hangfalak között előadva – amelyekbe a gyanútlan hallgató beleütközik – de ugyanakkor dallamos, sőt könnyen dúdolható hangzást is teremtett.
A régi amerikai álom tehát még egyszer valóra vált: jött két egyetemről kimaradó borostás fickó és lenyúlták a sikert a pretenciózus jazz-zenészek orra elől. Ismét bebizonyosodott, hogy aki megdolgozik érte és álmait téglánként építi fel, még mindig – elidegenedett napjainkban is – megvan rá a lehetősége, hogy kiugorjon a tömegből. Szenvedéllyel, és azzal, hogy az ember hisz az álmaiban, a tengeren túlon minden lehetséges. (Ezt tessék utánuk csinálni, papa-mama fiai!)
Dan, mint egy kistermetű, örökké-vörösszemű rókakölyök és Patrick, a hórihorgas, sötéthajú, göndör szemüveges – két pasi a szomszédból, akik olyan zenét csinálnak, amilyet valaha Howlin’ Wolf készített. A nagy legendáról (szó szerint nagy volt: közel 130 kg-ot nyomott, amit meg is énekelt „300 pounds of heavily joy” címmel) majd szólnunk kell, hiszen alapvető stílusa elemévé vált minden, ma is valamit is érő blues-gyökerű rock’n’rollnak.
Duónk, a The Black Keys természtesen több transzformáción esett át, akárcsak megannyi nagy művész és egyáltalán, nagynevű ember a világon. De a blues-inspirálta sötétebb árnyalatú hangjukat megtartották mind a mai napig. És itt nem véletlen a „mind a mai napig” kifejezés, hiszen a YouTube-on máris ügyeletes hit-single a „Beautiful people (Stay High)” az Ohio Players c. albumról, amelynek éppen mára, április 5-ére, tervezik a kiadását. A szöveg kb. így szól: „… I’m keeping all my demons inside… / So stay high, / You, beautiful people…” Lassanként felengedve a feszültséget kommercializálódtak el. Chicagóban, Londonban, Dél-Afrikában forgatták a klipet, és egyáltalán nem fölösleges megemlíteni, hogy pályafutások során már sok-sok klipjüket tüntették ki jelentős elismerésekkel.
Mára már a The Black Keys jó messzire került a garázsvilágtól, témáiban is, az őseredeti blues-tól is, számomra sajnálatos módon. A zenéjük–szövegük is olyan, hogy egyre valószínűbb: sok-sok reklámban fog még felcsendülni valamelyik dallam a mai albumról.
De talán ez a világ rendje: a gyíkocskákból lesznek a T-Rexek, a blueskocsmai bandekből a megasztárok, és a borostás szomszéd pasikból a dúsgazdagok – ha még létezik valamilyen, technokrácián kívüli rend egyáltalán, amit – ismét sajnos – erősen kétlek.
2014 és 2019 között a duó inaktív volt, side-projektekkel foglalkoztak, másoknak gyártottak. Dan Auerbachnak volt két szólólemeze is, az egyik, az említésre méltóbb, a 2009-es Keep it Hid, amelyről a számok közül a „Mean Monsoon” és a „Whispered Words” („… like the ones they tell you ‘fore you die„) tűnik ki igazán, mondhatni, igazi kis remekművek… Torzsalkodott is később emiatt a két gyerekkori haver, mert Carney-t megviselte a válása, miközben feleségét Auerbach kezdettől fogva szívből utálta sőt gyűlölte, még a közelébe sem volt hajlandó menni. Carney pedig, a Keep it Hid okán való visszavágásként, mivel elárultnak érezte magát (Auerbach állítólag meg sem említette, hogy szólóprojektbe fog), a saját Drummer elnevezésű együttesével szintén 2009-ben felvette a Feel Good Together c. korongot.
Már 2003-ban, amikor megjelent a Fat Possum számára a Thickfreakness, és a Rolling Stone a harmadik legjobb albumnak minősítette (sőt egy majonézreklámhoz is licenceltek zenét), nagymértékben megváltozott a rajongótáboruk és sokan „eladatottnak” érezték magukat azzal, hogy egyre táguló horizontjukon még a Grand Theft Autó-hoz is gyártottak zenét, akárcsak megannyi reklámhoz, a Victoria’s Secret alsóneműgyár számára is. A reklámban a „Desparate Man” c. szám szerepel Heidi Klum. A Sony számára is licenceltek számokat, és az eredeti rajongótábor szép lassan leépült. Olyannyira, hogy mára már nagyon-nagyon nehezen tudnák önmagukat indie-bandként besorolni.
A Thickfreakness három kitűnő számot tartalmazott: a „Set You Free”-t, a „Hard Row”-t és Richard Berry legendás „Have Love will Travel”-jét, amellyel a The Sonics Fred „Sonic” Smith-tel is nyomult annak idején a psychobilly-mezőnyben, meg sem említve a Strychnine-t.
Az egész Thickfreaknesst, amellyel a sikerhadjárat tulajdonképpen komolyabban beindult, egyetlen 14-órás session alatt vették fel Carney házistúdiójában, amire azért volt nagyon-nagy szükség, mert Dannek és Patrick Carney-nak nem teszett a producer munkája, szerintük túlságosan a nihil-pop irányába vitték volna őket, és mert olyan pocsék hangzást produkált a pasas, hogy szerintük a modern r’n’r rádiók is szégyellték volna. De főleg mert a Fat Possumtól előlegként felvett pénzecskét Danék házbérre és más „mellékes dolgokra”költötték.
2008-ban Barack Obama akkori elnökjelölt támogatásához tartottak koncertet az újra összeállt elektropopos Devo előzenekaraként Ohioban, és Chrissie Hynde, az egykori Pretenders-énekesnő – aki szintén akroni – is társult a fellépéshez, őket követően mászott fel a színpadra.
2019-ben, a majd’ ötévnyi szünet után jött ki a Let’s Rock. Ezt a Delta Kream blues-átdolgozásokat tartalmazó korong követte 2021-ben, majd 2022-ben a Dropout Boogie.
Mindhárom nagylemez kitűnően szól. Hallgasd őket bátran, Isten békéjével, semmilyen csorba nem esik tekintélyükön, kedves olvasó!
A tökéletes harmóniák világának új szülöttei a The Black Keys. Olyasvalamié, ami egykor régen az UK-ból világhódító útjára induló The Beatles volt, akik gyorsan elhappolták Elvis hírnevét, erőteljes hamburgi koncertjeiken téve szert a (hír)nevükre – tessék megnézni a Backbeat c. filmet, amely főleg az 5. „beatle”, Stu Sutcliffe rövid, de szenvedélyes életéről szól.
Csakhogy a Black Keys-nél a gitártorzítások, a „fuzzbox-voodoo” és erőteljes hangzás beálltát nem szokták véka alá rejteni. Olyan masszív hang-zaj–falat hoznak létre, amilyet csak lehet. Ha a legújabb korongjuk talán még minden eddiginél is komolyabban kommersz jellegű, … azért Dan és társai jól tennék, ha a jövőben elővennék kicsit sötétebb oldalukat is!
A The Black Keys blues-rock zenekar a Los Angeles-i Forumban. ALTer EGO koncert, 2020. január 18. (Fotó: Justin Higuchi/Wikimedia/CC BY 2.0)
