Taylor Swift hat éve megjelent „Look What You Made Me Do” c. videójának eddig „mindössze” 1.4 milliárd nézője volt, pedig egy zombifilm-jelenettel kezdődik és egy borzalmas autóbalesettel folytatódik. „Bad Blood” c. száma (2014) viszont Kendrick Lamar, az ügyeletes rap-hős által egy évvel később remixelve nyolc év alatt 1.6 milliárd(!) nézőt ért el csak a YouTube-on.
És akkor most jön a Megkínzott költők részlege! Taylor Swift 11-ik stúdióalbumának jövő pénteken, április 19-én lesz a premierje.
A világ legperverzebb szerepét játszó csajszi (popdíva – énekesnő és színésznő – Paolo Sorrentino játékfilmrendező szemével vizsgálva) az akciófilmek minden egyes trükkjével él és nem szégyelli az óriás költségvetésű szerepeket és klipeket. De ő ugyanakkor olyasvalaki, aki ad magára és bőkezűen jótékonykodik. Az egy éve megjelent „Bejeweled” (Ékszerré téve) videójának 78 millió nézője volt, s a „lány a szomszédból”, aki megmentette a pop-ipart, továbbra is megállíthatatlanul nyomul előre.
A Swift-éra koncertsorozata után az immár 34-éves hölgy új albummal rukkolt elő, címe: Tortured Poets Department.
Ha ő nem is az, aminek kaméleon-létére feltünteti magát, el kell ismerni, van benne valami bowie-s. Nagy átváltozóművész – tapasztalt taoistaként tudom, hogy maga az élet sem más, mint folyamatos (át)változások sorozata. Isten kíméljen meg a (mentális) prostitúciótól (is). A nők egyenjogúságáért, az otthon biztonságát szavatoló körülmények kivívásáért folyó harcban Taylor mindama pozitív tulajdonságokat felmutatja, amelyekért az államokbeli középosztály, illetve a nívós szórakoztatásért felelős „részleg”, a mégsem-teljesen-szégyentelenül meggazdagodni próbáló emberek többsége bármikor síkra száll, ha kell. Ismerve a zeitgeistot és a pop-ikonokért még mindig rajongók táborát, a tiniosztály aktuális lelkületét, a mögötte álló gépezet bevet minden létező trükköt, s a mezőnyben jelen pillanatban talán csakis a Lorde-hangzást „nyúló” Billie Ellish vetekedhetne vele, ha meglenne hozzá a mesterségbeli tudása, ha nem ragaszkodna annyira önmagához, s tényleg azzá válna, amit elvár a megcélzott tini-réteg: a drogoktól mentes, tiszta, fehér, mindennapi-betévő falatként szolgáló feltűnéskirálynői hangzást produkálva a filmjelenetekre alapozna, s nem a hangjával próbálna elbűvölni mindenkit.
Messze van Taylor attól, hogy óvodapásztor legyen, azonban a fehér szórakoztatás királynője, a Disney-hez szerződve, több mozifilmben is megjelenő Swift nem az az ember, akiről azt lehetne mondani, hogy nem érdemelte ki a néki járó pozitív jelzőket, s mindama zenei, és a videó-korszakban lényegi, sokkal jelentősebb tánc-, valamint színészi tehetség sem kárhozott el nála a kamerák kereszttüzében.
A dollármilliókat simán mozgató fenomén így is azt csinálja, amit tud, sőt annál valamivel többet is. Gyerekkori szenvedélye közismerten a popdalírás volt, és szenvedélyét „némi” szakmaismerettel kiegészítve, illetve a megcélzott réteg ízléséről való széleslátókörű tájékozottságával, a hölgy valóban egyedi dívaként jelenik meg filantróp hajlamaival. Tehát megengedheti magának, hogy minden, előzőleg a csakis Madonna (Maria Louisa Chicconne) által felállított összes rekordot simán bevegye és túlszárnyalja.
Állítólag úgy nőtt fel, hogy a papája vett egy kisebb-nagyobb karácsonyifenyő farmot valami apróbb összegért, ami gondtalan növekedést eredményezett, s így kísérletezgető, művészi hajlamait kiélni tudó girlt tudott belőle csinálni. Persze, mint minden figyelemhiányban szenvedő, művészi lelkületű fiatal, ő is művész, előadó, nagy feltűnést kiváltó sztár, elismert szerző és előadó akart lenni.
Miután mindaz megtörtént, amire a „lányka a szomszédból” vágyott, a tehetség mögé is illik benéznünk. Igazi erőssége az, hogy bármilyen szerepet is „mérjenek rá”, képes megfelelően „debütálni” és elvinni az „arany pálmát” – ha nem is egy cannes-i színésznő szintjén, de a neki épp megfelelő „boldog szülinaaapooot”-szinten. Lemezei/cédéi kézről kézre jártak az általános iskolákban, talán még a középsulikban is. És nem a szépség a lényeg: a sminkmestereknek abszolút mindent megengedett, hogy azzá alakítsák, amivé épp lennie kell egy adott pillanatban. Kistermetű, fotogénikus, jó testalkatú nőnek tűnik fel a klipekben és szerepekben. Ő a tökéletes próbababa, aki felöltöztetett testével, de általában „meztelen” lelkével képes belevarázsolódni bármilyen szerepbe és szerepkörbe, amit elvárnak tőle, s ez nem semmi. Swift nem a hancúrcicák bájával hódít minden egyes esetben, de abból is bőven jut számára alkalom, hogy meg-megvillantsa a „britnispricc”-lehetőségeket.
Csakhogy! A valós számadatok mindennél sokkal-sokkal megdöbbentőbbek.
Eddig 4,6 milliárd dollárral járult hozzá az USA gazdasági jólétéhez, s ez az összeg egyre csak növekedett minden egyes fellépésével a Swift-éra turné során. Ugyanez az összeg 780 millió dollár volt az ausztrál gazdasági jólét esetében a melbourne-i és sidney-i fellépései alkalmával. A japán gazdaság valamivel kevesebbet nyert, „mindössze” 230 millió dollárt… Elképesztő!
És hogy vajon szabad-e bárkinek is milliárdossá lennie: azt hiszem, még a kínai kommunizmus is jó régen igen-nel válaszolta. A gazdagság nem bűn.
Arra a kérdésre, hogy mit érdemesebb eladni: Taylor Swiftet, vagy tömeggyilkos fegyvert, nem fogok válaszolni, mert a keleti blokk összeomlását sem a Bambi megléte, hanem a Coca-Cola és a Levi Strauss „messzesége” befolyásolta leginkább. A világot szórakoztatással is tönkre lehet tenni – de talán helyette egy másikat is fel lehet építeni.
A szembenálló felek „javára” lehetne írni, ha nem drónokkal, hanem szöszi „hidrogénbomba” Taylor Swiftekkel hódítanának területeket és statisztikákat egyaránt. Swift egyfajta békeeszköz lehet a javából.
Az a nemzet az életképesebb, amely legalább addig eljutott, hogy „minőségi” szórakoztatással nyeri meg valós és képzelt háborúit, nem pedig zsarnoki módszerekkel. Amelyik érdemes arra, hogy fejlődés és felvirágzás elé nézzen, és ha kell, bevessen olyan gyöngyszemeket, mint Taylor – ha kell, azatom helyett is –, ne pedig az álomgyár elpusztításával fenyegetőzzön.
A „kiállok lőni, amíg tönkre nem megy a fegyverem” szintű képtelen őrületbe, a szabad, dallamokat elhallgattató, a szemellenzős nézőpontokat idegölő harccal terjesztő, a népe javát ágyútölteléknek szánó, depopulációs politikával feláldozni kész, a halál és nemlét sötét erőinek oldalára álló, ideig-óráig pöffeszkedni képes diktátorok, az egykori Vallhalla örököseit képzeő, a PCP-vel gyalogosait felturbózó sakál-mentalitás (de)generáltságának demisztifikált héroszait termelő tank-és drónpolitika, a Földre nézve borzalmas világégéssel rémísztő politika hallgasson inkább Swiftet! És az „aki a Párttal szembemegy, azt elüti a vonat” típusú, borzalmasan ledurvított, az „ősök” lelkületét megtagadó, nem egyesíteni kívánó, hanem szétszaggató, a modern városi rituáléktól megfosztott, nem kellőképpen „kondicionált” illemre nevelt hiéna-utódok bömbölésével az egyén félelmeire alapozó, az emberi arculatot megtagadó, s minden emberi álmot-kívánságot tagadó, rábeszélni-képtelen, és meggyőzni még annyira sem képes, ám álságos, bomlasztó nyavalya-erőszak képviselői tették, teszik és tennék a világ elmaradottabb csücskeiben manapság is ugyanazt.
Ugyan, kérem – kérdezhetik –, ki szimpatizálna egy machiavellista politikussal manapság?! Én nem, annyi biztos.
„Finomabbak a módszerek, / ártatlanabbak legyenek a gyógyszerek” – kívánhatná minden olyan polgár, illetve demokrata (mert, ha a demokrácia nem is mindig és minden esetben a legjobb út, tessék, mutasson jobbat, aki tud!), akinek már gyűlt meg baja a „kórházaknak” csúfolt „egységekkel”, katonai célpontként sem semleges haláltáborokkal, (lásd: izraeli–palesztin konfliktus), nemhiába élesztgetve a demokráciákban a pénzért való gyógyulást a világ fejlettebb felében. Az pedig milyen izmus, amely azt követeli meg követőitől, hogy dúsgazdagok legyenek, mindeme technológia jelenlétében a jobb életminőségre és tényleges gyógyulásra vágyók, ha már nincs egyetlen fityingjük sem, miután ledolgozták kezük-lábuk a „mentális harctéren”, amit „kilenctől ötig”-nek nevezünk a mai napig, mivel ha képes az illető, ha nem, le kell raboskodnia a nyolcórás munkaidőt egy olyan helyen, ami a legnagyobb igyekezet árán sem nevezhető második otthonnak, s amelyet az ott dolgozók sohasem kívánnának látogatni, hacsak nem a kenyérbeviteli lehetőségük függne tőle?
Legyenek finomabbak a módszerek, legyen legalább meg az illúziója annak, hogy bárkiből válhat “szomszédlány”-Barbie, más néven Taylor Swift. „Make love not war” – a fizikai konfliktusokat, akárcsak az utcai nehézfiú-rapperek, ültessék át a térhódítási igényeiket szórakoztatási szintre mindazok, akiknek szűk agytérfogatába nem fér bele, hogy párt nem csakis egyetlen lehet. Legyen meg a lehetősége legalább annak, hogy önszántamból a közeledő, az igazhitűek által üdvözítőnek tartott, magántulajdon nélküli, vagy épp ellenkezőleg, a magántulajdont szentségként kezelő „kemény jobboldali”, a szituációból kivezető útként semmit sem felkínáló, hanem az anyagi kiszolgáltatottságot hirdető, őskori poilitikum híveitől várjuk a “megoldást”.
Katarzis nélkül nincs fordulat, annyi biztos.
Pró és kontra mindig kell, hogy legyen. Ám ha választás, végső, és megfellebezhetetlen választás elé lennék állítva, biztos, hogy a szöszi „hidrogénbombára” szavaznék az atommal ellentétben.
Legyen Taylor is és legyen Swift is. Mert tizennégy Grammy-t begyűjteni nem semmiség, munka is kell hozzá, és abban az esetben nem érdekel már, hogy (Lizzy) Grantnek (Lana Del Rey), vagy Taylor Swiftnek hívják az illetőt.
Taylor Swift a HSBC Arénában. Rio de Janeiro, 2009. január (Fotó: Shutterstock)
