Elképesztően keserédes az április 12-én megjelent One Deep River hangzása, mintha a Dire Straits, majd a Nothing Hillbillies, s végül minden saját eddigi szólóalbumának legszebb zenei pillanatait elegyítette volna össze Mark Knopfler, aki mindkét egykori banda frontembere, vokalista-gitárosa volt. A két húzószám mellett, amelyekhez egy-egy klip is készült (ebben is a Dire Straits idejéből való, régi jó receptet követi), a többi egytől egyig ballada. A különbség annyi, hogy – ha lehet –, még szomorúbbak, még borúlátóbbak, még sötétebb tónusúak, mint az eddigiek. Mára már a húzószámokban régebben jelen lévő enyhe szexuális töltet is szinte teljesen kiesett. Ennek ellenére mit sem gyengültek az ászok (ezen a lemezen az „A Two Pairs of Hands”, és mindenekelőtt az „Ahead of the Game”, klasszikus riffjeivel), hanem csak erősödtek, és Markot egy óriássá növesztették ismét. De ma már – mivel annak idején nemet mondott a Dire Straits újjáalakulására – az utolsó óriásturnéjukon szerzett tapasztalatai alapján – megengedheti magának, hogy egész kis, nagyon korlátozott nézőszámú helyeken is fellépjen, és igazán élvezze azt, amit csinál. Ennek okán áll az alcímben, hogy „akinek túl sok lett a nagyságból”.
Mielőtt 1977-ben megalakult volna a brit Dire Straits, majd a világ legnagyobb bandájává váltak volna az 1980-as években, az 1949-es születésű Mark Freuder Knopfler újságíró-tanfolyamon vett részt. Az a képessége, hogy úgy adja elő saját számait, és olyan képszerűséggel meséljen, mind zenéjével, mind a szövegeivel, hogy az ember az utolsó szóig elhiggyen neki mindent – úgy, ahogyan Johnny Cashnek is az ő idejében – olyannyira kiemelkedővé teszi a többi rock-alkotó, rock-ikon között, hogy az szavakkal leírhatatlan. Akárcsak az, hogy a régi, bevált receptet használja még mindig: egy-két húzószám – s a többi lassú/maximum középtempójú lazaság. Ebben csak Lenny Kravitz állhatott volna mellé, aki szupertehetséges multiinstrumentalistaként saját albumain saját maga szólaltatta meg a legtöbb hangszert és a vokálját, a kezdetektől az Are You gonna go my Way-ig egészen biztosan.
És még mindig milyen gitáros Knopfler! A hangja pedig mélyült, még kellemesebbé vált, kissé tompábbá és egyszerre érdesebbé, de nehéz lenne azt mondani, hogy kopottabbá, netán fakultabbá, rosszabbá, mint fiatalkorában. Ennek az irányzatnak ez kifejezetten jót tesz. A netes lexikonok rock, roots rock, celtic rock, blues rockként, bluesként aposztrofálják mai zenéjét. Van olyan száma is ezen a korongon, amelyben mintha kifejezetten Roy Orbison szelleme kísértene, basszusvonalában és gitárjátékában, sőt még az énekrészeiben is. A „Black Tie Jobs” kifejezetten celtic-rockos a „Sweeter than the Rain” is, de van egészen reggae-ritmusú is, a „Scavengers Yawn”, megragadó, szorongató meséjével.
Olyan zene, ami bármikor szólhat akár a háttérben is, pontosan úgy, mint ahogyan J.S. Bach is. De természetesen kár lenne passzívan, nem abszolút angazsáltsággal hallgatni – ami Bach esetében szinte már az abszurditás határait súrolja. Ha nem zenészek vagyunk, a teljesség felé tartó aktív figyelemmel követjük hegedű-, orgona-, oboa-, viloncelló-, és egyéb futamait, olyannyira összetettek, sokhangzásúak a képletei. Mark Knopfler is olyan bűbájosan végzi félisteni mágiáját, hogy általában csak átadom magam a hangzásnak, s hagyom, hogy az elém varázsolt képek megérintsenek.
Knopfler (ritmus)gitározását, gitárfutamait, mesteri számait, amelyek sosem giccsesek, nem tolakodóak, amint az például egy „ősplasztik-szinti hangzás”, hanem mindig a lehető legkifinomultabban elvarázsolóak, kitűnőnek kell nevezni, és csak dicsérni lehet.
A One Deep River Knopfler tizedik szólóalbuma. Ismét a tőle megszokott iróniával megírt szövegek jellemzik, s célba vesz, ugyanúgy, mint eddig is, olyan témákat, mint az emlékezés és az emlékezet erodáló hatásai, visszaköszönnek megint a nála állandóan kísértő témák.
Miután a 2018-as albuma, a Down the Road whatever, megintcsak hatalmas siker lett, s a turné 2019-ben a New York-i Madison Square Gardenben fél millió ember előtt kulminált Bonnie Raitt megnyitójával – de az után a koronavírus elzárta Markot az embertömegektől. De addig is, amíg a CoVID-19 őrület tartott, újabb és újabb számokat adott expanzív dalgyűjteményéhez, és eljött a nap, amikor újra körülvehették személyesen válogatott kedvenc zenészei az általa hőn szeretett British Grove Studiosban, amelynél ez a sorban hatodik lemeze.
A produceri asztalnál személyesen Mark Knopfler ült, és a vele több mint negyven éve közreműködő Guy Fletcher.
A virtuóz csapattagok, zenészek Richard Bennett, Jim Cox, Danny Cummings és Glenn Worf voltak, akik később beismerték idegességüket amiatt, hogy ennyi idő után újra összeálltak. Ezt különösen Greg Leisz élhette meg, akit szintén személyesen választott Mark, hogy acél- és akusztikus gitáron játsszon. De persze minden aggodalmuk tovaszállt, amikor bandaként működhettek. Amiről Mark is mesélt, az az, hogy imád egymagában lenni, s úgy írni dalokat – de mégis azokért a pillanatokért él a zenészember, amikor a többiekkel együtt van, s egységként működhet. Az, hogy érzékenynek lenni a zenésztársak iránt, nyitottnak az általuk csinált dolgok felé, egy nagyon fontos dolog, és a banda „vibe”-jának esszenciális, lényegi része. Az organikus egységként lélegző, egyedi, régimódi, egy szobában összegyűlt, és hangszereiket megszólaltató zenészek mára ritkasággá váltak a popiparban részt vevő fiatalok körében, s főleg az olyan személyiségek, mint Mark, szinte teljesen kivesztek. Szinte kivétel nélkül mindenki tonnányi technológiát használ, de ő kombinálja a régit és az újat, és, ha működik számára, bármi legyen is az, felhasználja.
A zárószám a Tyne folyónak lett felajánlva, az északkelet–angliainak, amelyet átlépve a főhősünk mindig azt érzi, most elhagyja otthonát, kilép a nagyvilágba, most kezdődik valami nagy, valami új, aminek ki tudja, hol lesz a vége, és ki tudja, hol is az eleje, főleg, ha már az uralkodók állandóan újraírják a történelmet…
Mindenképpen ki kell emelni a „This One’s not going to end well”-t, az utolsó előtti számot a lemezen. Mintha egy személyes történetet mesélne el, de leginkább mintha a fátylak alatt magáról a (harmadik) világháborúról szólna („This One’s not going to end well/, for anyone”, azaz: „Ennek (az egynek) nem lesz jó vége/ senki számára sem”).
Bárcsak létezne több olyan figura, mint Mark Knopfler, aki kezdő lépéseitől fogva megunhatatlan, hiányosságok nélküli, tökéletes!
Mára már biztosan tudom, hogy nemcsak személyes elvarázsoltságomnak, vele való obszessziómnak vagyok a rabja. Hanem annak talán, hogy Knopfler mindig képes valami ősit és egyszerre újat letenni az asztalra, amikor csak akar. Ha nem is minden albumát szeretem egyenlő hőfokon, tisztában vagyok azzal, hogy másik Mark Knopfler már nem lesz, és, hogy az 1940-es években született generációk még voltak „valakik”, s utánuk már csak a „bárkik”, majd a „senkik” jöttek, ahogy azt Müller Péter mondaná.
Mark Knopfler 2017-ben egy Nazareth-koncerten (Fotó: Vadim Maevsky/Shutterstock)
