Joe Biden valószínűleg feleslegesen kiáltott kannibalizmust a bácsikája halála kapcsán, de az biztos, hogy Pápua Új-Guineában még a kétezres években is történtek emberevéssel végződött gyilkosságok, korábban pedig egyenesen népszokás volt a halottak elfogyasztása.
Komoly diplomáciai botrány támadt abból, hogy Joe Biden, az Egyesült Államok elnöke arról beszélt a világháborúban eltűnt amerikai katonák pennsylvaniai emlékművénél, hogy a nagybátyját, Ambrose Finnegant kannibálok ették meg, miután repülőgépét 1944 májusában lelőtték Pápua Új-Guinea felett. James Marape, a csendes-óceáni szigetország miniszterelnöke kikérte az ország nevében a gyanúsítást, illetve a kannibál jelzőt és arra utalt, talán nyelvbotlás lehetett Biden részéről, amit mondott.
Az sztori egyébként is sántít, állapítja meg az rtl.hu. A Guardian szerint Finnegan gépét nem lelőtték, hanem meghibásodás miatt kényszerleszállást hajtott végre. Három embernek nem sikerült kimásznia a süllyedő roncsból, és a balesetben odavesztek, közte Biden bácsikája is. A legénység egy tagja túlélte a becsapódást, egy arra járó uszály mentette ki. A másnapi légi kutatáskor sem az eltűnt repülőgépnek, sem a legénység elveszett tagjainak nem találták nyomát.
Az arrafelé élő „melanéz népcsoport, amelynek Pápua Új-Guinea is része, nagyon büszke nép” – mondta Michael Kabuni, a Pápua Új-Guinea Egyetem politológia tanára. „És nagyon sértőnek találnák ezt a fajta kategorizálást. Nem azért, mert valaki azt mondja, hogy Pápua Új-Guineban régen kannibalizmus volt, ezt tudjuk, ez tény”.
De ha azt sugalljuk, hogy a nagybátyja kiugrik egy repülőgépből, amire az első gondolatunk, hogy jaj de finom lesz, az elfogadhatatlan – mondta.
Az elmúlt évtizedekből több olyan eset is napvilágot látott, amikor kiderült, az emberevés egyes törzseknél nem ment ki teljesen a divatból.
Bár régóta a Pápua Új-Guinea állami marketing része, hogy már nem esznek embert, azért a 2010-es évekig volt rá bizonyíték – még ha leginkább közvetett is –, hogy a törzsek nem hagytak fel a régi szokással. Az Npr.org szerint az 50-es évek elején, amikor a kutatók eljutottak a falvakba, egy rendkívül különös jelenségre lettek figyelmesek. A több mint 10 ezer tagú fore törzsben évente mintegy 200-an haltak meg egy betegségben, amit kurunak, azaz remegésnek hívtak. Meglehetősen gyors lefolyású volt és halállal végződött. A helyiek szerint elátkozták az áldozatokat, az okozta a haláleseteket, de a tudósokat ez a magyarázat nem elégítette ki.
A betegség elsősorban a felnőtt nőket és a 8 évesnél fiatalabb gyermekeket érintette, egyes falvakban szinte nem is maradt fiatal nő. A kutatók hosszú évekig próbálták megfejteni, mi áll a megbetegedések mögött. A mérgezést hamar kizárták, de a genetikai vonal is zsákutca volt. Végül kiderült, hogy a „temetési szertartások” miatt betegednek meg az emberek. Sok faluban, ha valaki meghalt, megfőzték és elfogyasztották. Úgy tartották, hogy a szeretteiket nem hagyhatják ott a férgeknek. Elsősorban fiatal nők ettek belőle, mert úgy gondolták, hogy az ő testük képes befogadni és megszelídíteni a veszélyes szellemet, amely a holttestet kísérte. Emellett a nők időnként átadták a lakoma darabjait a gyerekeknek.
Végül az döntötte el véglegesen a kérdést, hogy az Egyesült Államok Nemzeti Egészségügyi Intézetének egy csoportja fertőzött emberi agyat fecskendezett csimpánzokba, majd megfigyelték a kuru tüneteinek kialakulását az állatokban. A kutatócsoport Nobel-díjat kapott az eredményekért, és a „lassú vírus” nevet adták annak, ami kiváltotta a betegséget.
