Könnyűszerrel sorolom őket a valaha létezett tíz legjobb banda közé, ami óriási dolog részemről, hiszen ötven évem alatt számlálatlan előadót végighallgattam – 1910-ig visszamenőleg, sőt: Bachig, Mozartig és Händelig. A szóban forgó csapat 1991-ben kezdte és 2016-ban fejezte be (eddigi) pályafutását. Talán nincs is olyan zenehallgató, aki a Massive Attackot ne ismerné, vagy legalábbis ne hallott volna róluk. Mindaz, amit letettek az asztalra, nemcsak, hogy aranyat ért, és ér, de a valaha is létezett legartisztikusabb együttesek egyikének is nevezhetők.
A Blue Lines c. koronggal robbantak be 1991-ben a globális szcénára, majd feledhetetlen slágerek sorát gyártották le. Minden egyes szám, amely bármelyik albumukon is szerepelt, a leg-leg-legek közé sorolható, kivéve talán a 2010-es Heligoland c. lemezüket, amelynek slágere a „Splitting the Atom” c. szám volt. Abból kiindulva talán maguk is felismerték, ideje lenne véget vetni a karrierüknek, a sikersorozatnak. De 2016-ban még egyszer visszatértek bizonyítani a „Splitting the Atom” c. EP-vel (amely mindössze négy feledhetetlen számot tartalmaz, mint ahogyan a Blue Lines esetében is, a Tricky művésznevű, régóta önállósult előadóval, aki jelenleg állítólag Moszkvában él), hogy a Massive Attack tényleg az, amit a banda neve képvisel. Hogy megkérdőjelezhetetlenül a legmasszívabb, olyan banda ők, akik a hip-hop kultúrából kinőve olyan első lemezt állítottak elő, amit lehetetlen nem újra- és újrahallgatni. Ha akár egyetlenegyszer elkaptad a Massive Attack–„kórt”, örökre szerelmes leszel belé. A betegségnek pedig, az első, debütáló lemezük teljesen az ellentéte. Mindazt megmutatja, amiért élni érdemes. A szerelemről szólnak a dalok, a férfi-nő viszonyokról. Életízű „duma”, azaz rappelés: Daddy G. hangja grandiózus, mellette a huncut Trickyé is, valamint megdöbbentő, milyen tudásszintű, még operaénekesnek is beillő fekete énekesnő vett részt például a nyitószám, a „Safe from Harm” előadásában is.
Annyira fülbemászóak a Blue Lines ritmusai és dallamai, szövegeik annyira jók, hogy minden kétséget kizáróan a tíz legjobb valaha is kiadott pop-album közé sorolnám. Meg sem kell említeni talán az az érdekességet, hogy az „Unfinished Sympathy”-hoz Billy Cobham Stratus c. lemezéről vették a sample-eket, vagyis a legendás basszusvonal hangmintáját, és hogy a „Be thankful for What You got”-hoz pl. Szabó Gábor (Gabor Szabo) Night Flight c., tudomásom szerint 1974-es viniljéről vett hangmintákat használtak. Márpedig a Night Flight egy nagyon-nagyon laza, jazzes album.
Ami még roppant fontos, sőt: fátumukat eldöntő minden egyes pop-együttes számára, hogy az első, debütáló lemezük után vajon milyen lesz a második. Ezek a fickók és vokálos nőhőseik olyannyira lazán vették az „akadályt”, hogy csak a Beatleshez és a Rolling Stones-hoz tudnám hasonlítani őket.
Második lemezük az 1994-es Protection volt, és szinte hihetetlen, a számok minősége ismét tökéletes: sláger sláger hátán, egyértelműen olyan kellemes végighallgatni a fent említett két lemezt, a lazaságot és romlatlan szépségüket befogadni, a halhatatlan (egy „l”-lel !!!) számokat élvezni, és a szövegeket memorizálni, örökre megjegyezni, hogy csak na! Ez ám az igazi mágia: olyan zenét készíteni, ami a hallgatók számára, nem pedig az előadók számára lesz elsősorban kellemes. Ez azonban túl kevés szó róluk, akik a mézédes zenei orgazmusig szállítják hallgatóikat.
Két angliai fickó összeállt, és rendszeres vendégszereplésekkel váltva fel az unalom akasztófáját, olyasmit művelt, amit a popban addig soha senki. Itt meggyőzően semmi helye bármiféle kétkedésnek. Számaik, a „Safe from Harm”, a „One Love” (Bob Marley-allúzió), a (szintén legalább kétértelmű) „Blue Lines” című, a „Be thankful for What You got” személyes örök kedvencem. A „Five Man Army” megint Tricky-vel és, elsősorban Daddy G utánozhatatlan hangjával. Az „Unfinished Sympathy”, a „Daydreaming”, majd a második lemezről a „Protection”, a pálmát vivő „Karmacoma” (ismét Tricky szereplésével, aki a saját „Hell is ’round the Corner” számában is elmeséli, honnan jött – a betondzsungelből –, milyen gyökerek táplálják művészetét), a „Three” („… my lucky number, / and fortune always comes in t(h)rees…”), a S”pying Glass” (arról, hogy megpróbálod a saját életedet élni, de, ahogyan azt a „P.E.” [Public Enemy] mondaná „… There is always someone out there, / with the „binoculars”, / You don’t see everybody that sees you…), a „Better Things” („… should come my way…”), a „Sly”, a „Heat Miser” sötétebb tónusaival kiemelkedő, és a live-verziójú „Light my Fire” (ternészetesen Jim Morrison adta elő az eredeti című számot a Doors-szal, azonban itt nem kellene meg sem említeni, mert nem a legfényesebbre sikerült az élőben előadott változat, és fogalmam sincs, hogyan is kerülhetett fel a lemezre – de ékes bizonyítéka annak, hogy a band-tagok tudnak Huxley-ról és a The Doors of Perception c. könyvéről, valamint hogy milyen „politikát” képviselnek. Az talán a döntő a Massive Attacknél, hogy mindennemű politikától teljesen mentesek tudtak maradni a legutolsó pillanatig, a 2010-es lemezig, amelyen aztán az „A Prayer for England” szerepelt. Olyanok a számaik az első két lemezen, hogy első hallásra „ütnek be” és fakulatlanul ragyognak tovább, amíg csak élsz. Találkoztam már rengeteg, lassa(bba)n a bőröd alá mászó zenékkel, amelyek nem első hallásra jönnek be, azonban minél többet hallgatja őket az ember, annál édesebbek. De ilyesmivel még sehol, soha – a Massive Attackig.
És még csak ez után a két lemez után következtek a mind sötétebb árnyalatú, cégéresen a nevet fémjelző, tényleg művészi igényű, igazán fekete-lyuk–számok és lemezek! Leszámítva esetleg az 1995-ös No Protectiont, mivel az az előzőleg készült számok dub-változatait tartalmazza. Ezek csak a két alaptag művei, feltehetőleg ezért lett a címe is, ami, „nem védett” vokalisták által.
A következő lemez, a Mezzanine (1998) óriási fordulatot jelentett, hisz ezen jött le az „Angel” feledhetetlen klipjével, a „Risingson” a „Teardrop”, az „Inertia Creeps”, a „Dissolved Girl”, a „Black Milk” és a „Mezzanine”. Minőségükről fentebb már szóltam. Ezeket ismét egy kisebb fordulat követte, a 100th Window nagylemez 2003-ból, amely a bandáról mindent elmondó című „Future Proof”-ot (kb. annyi, mint „Jövőbiztos”) tartalmazza nyitószámként, majd később jön a „Special Cases”, az „A Butterfly caught”, az „A Prayer for England” (az egyedüli nem politikamentes számuk), majd még később, befejezésként az „Antistar”.
2004-ben pedig soundtrack-lemezzel álltak elő, ezen van a „Polaroid Girl”, a „Red Light means Go”, a „Two Rocks and a Cup of Water”, a „Sweet is Good”, a „Danny the Dog” (a „dog” visszafelé olvasva: „god”) és a 23-adik „Unleash Me”, amelyet Rza írt, és Prodigal Son meg Christbearer of Northstar vendégszereplésével készült. („RZA”=Razor, a legendákkal övezett Wu-Tang Clan hip-hop–csapatból, aki annak „legélesebb”, legfókuszáltabb alapító tagja, zenealkotója és rappere egyszerre. Hozzá kell tennem, a Wu-Tang Clan még 1993-ban debütált az Enter the Wu-Tang (36 Chambers) c. lemezzel, és még agy Kínában született Shaolin-kolstorbeli harcos-szerzetest is megihlettek New Yorkban, háromszor kopogtatva a Big Apple-i szentély ajtaján. Később, 2003-ban már óriások voltak, s úgy tűnt, nem fognak többé soha újra összeállni. Azonban ez később mégis megtörtént.
Az internetes adatok szerint 2009-ben adta ki a Massive Attack a Splitting the Atom (valószínűleg a Brexitre is utaló című) EP-jét (azaz Extended Play, 4 számot tartalmazó korongját) – nehogy a mennyiség a minőség kárára menjen. Majd a mindezeknél, mint fentebb említettem, a Heligoland c. LP-jét 2010-ben, amelyen a húzószámok/slágerek a zseniális „Splitting the Atom”, minden addiginál forrób atmoszférát, hangulatot sugárzó szám a csillag, a szintjét megillető videoanyag is készült hozzá, kompis grafikával (erre szoktam, tréfásan, azt mondani, hogy „Thank God for digital graphics!” – Hála Istennek a digitális grafikáért), valamint a többi, a nagylemezt megelőző EP-en is jelen levő „Pray for Rain” (klímaváltozás-tematika), a „Pssyche”, az EP-en Van Rivers és Subliminal Kid szereplésével „megtörténő” szám,valamint ugyanott a „Bulletproof Love”, amely első kiadásában Christoff Beng remixében hallható, a nagylemezen pedig a Massive sajátjában. A 2010-es Heligolanden szerepelnek még az egyáltalán nem elhanyagolható „Girl I Love You”, a „Flat of the Blade”, a „Paradise Circus”, és a „Rush Minute”.
Ezzel a gondolatsorral nem tettem sokkal többet, mint hogy felsorakoztattam a Massive Attack minden egyes gyöngyszemét, amelyek nélkül magam talán a „teljes elvesz(t)ettség” állapotába kerülök, és ma nem igyekszem továbbadni minden lehető pop-hallgatásommal kapcsolatos, érdemes előadóról mindazt, amit tudok, illetve, amiről hallottam.
Egyetlen korona-ékkő maradt még hátra a Massive Attacktől, a 2016-os EP, a Ritual Spirit. Mind a négy számának a felsorolásával zárom én is a fejtegetést, annak reményében, hogy legalább egy legeslegutolsó-örökelső EP kedvéért még összállnak a fiúk majd valamikor. Ha máskor és máshol nem, hát a saját szívemben és fejemben jelen lévő ritmus és melódia hangzásában. Az utolsó extended play számai tehát a következők: „Dead editors feat”, „Roots Manuwa”, „Ritual Spirit feat” Azekel, akiről már beszámoltunk, és az EP csillaga, a „Voodoo in my Blood” (feat. Young Fathers), amelyhez tényleg kiemelkedő klip készült. Vizuális remekmű, ami úgy támasztja alá a szám szövegét, mint ék a sátrat. A Young Fathers pedig az Attack fiatalabb, punkosabb testvére, őket is csak ajánlani tudom mindenkinek. Összes lemezük gyűjteményének híján azonban nehezebben tudnék jelenleg bővebb tájékoztatást adni róluk. A „Take it there”, ami szintén kitűnő szám, ismét Tricky szereplésével és 3D vokáljával.
„As it was in the beginning, so shall it be in the end.” („Ahogy kezdetben vala, úgy legyen a végén is”)
A Massive Attack zenekar szentpétervári fellépése 2010-ben (Fotó: Alina Platonova/Wikipedia)
