Április 21-én este megtartottuk az első storytelling estet a szabadkai Klein House-ban. A mi történeteink beszélgetéssorozatot terveink szerint háromhavonta fogjuk megszervezni, hogy felidézzük azokat a vajdasági magyarság önmagáról való gondolkodását meghatározó, sorsfordító eseményeket, amelyek azóta a közösségi emlékezetünk szerves részeivé váltak. Csupa olyan történet kerül tehát itt terítékre, amely formálta az identitásunkat. Az első beszélgetés témája ennek szellemében a huszonöt évvel ezelőtt megindult NATO-bombázás volt. 

A hetvennyolc napig tartó légicsapások 1999. március 24-én kezdődtek. Emlékszem, akkor éppen hatodikos voltam, és a nagymamámmal a Columbót néztem a tévében, amikor a képernyő alsó sávjában megjelenő szalagban a következő felirat kezdett el futni: „A NATO megkezdte Jugoszlávia bombázását.” Addigra a csaknem tíz éve tartó délszláv háborús hétköznapok abszurditása lett az én normalitásom: abba nőttem bele, hogy a hiperinfláció miatt millió dináros bankjegyekkel játszunk boltososat, hogy az embargókalács a legfinomabb édesség, hogy télen autó helyett szánkóval megyünk rokonlátogatóba, és hogy az áramszünet miatt a korán sötétedő estéken jókat lehet kártyázni és társasjátékozni. De a bombázások híre meglepett, talán azért, mert ezáltal a háború egy messzi csatatereken folytatott és általam addig csak a televízióból ismert, értelmetlen öldöklésből valóságos fenyegetéssé vált, ami bármikor az én életemre is törhet.

És én Észak-Bácskában még szerencsésnek számítottam, hiszen „csak” a horgosi felüljáróra ledobott bomba füstjét láthattam. Mint Bakos Petra egyetemi és jógaoktató mesélte a vasárnapi esten, őt újvidéki egyetemistaként nem is a hadművelet híre érte el először, hanem az olajfinomítókra ledobott bomba becsapódásának hangja. Nagyban különbözik tehát egy tartományi székvárosi, egy szabadkai vagy egy Tisza menti lakos megélése ezekről az időkről. A beszélgetés másik két résztvevője, Német János nyugalmazott újságíró és Siflis Zoltán filmrendező (akinek az Örvényben című dokumentumfilmje szintén ezt az időszakot tematizálja) arra is ráirányította a figyelmet, hogy a közhangulatnak épp emiatt lett magyarellenes éle: nem véletlen, hogy a palicsi hotelek tele voltak délebbről érkezett vendégekkel, akik abban reménykedtek, hogy a magyar kisebbség jelenléte miatt északot biztosan nem bombázzák a taszári légibázisról felszálló repülőgépek.

Ezek azonban csak azok a történések, amikről korabeli újságcikkekből már viszonylag sokat tudunk, engem az ezek mögött megbújó emberi történetek érdekelnek igazán: azaz az oral history. Az olyan sztorik, amilyeneket például Tolnai Ottó is gyakran beemel a regényeibe, hogy erőteljes ecsetvonásokkal fesse meg a helyi színeket. Mint amilyen A pompeji szerelmesek szirénakezelőjéé: „Palicsfürdőn Sanyi kezelte a szirénát. Az egész család büszke volt rá. Különösen vak édesanyja várta, hogy megszólaljon a sziréna. Ha felbőgött, mindig felült az ágyban. A Sanyi szirénáz!, mondta felemelve mutatóujját. Unokája, Tibi is aktív volt, állandóan ügyeletes. De ő a mozgó radarokat üldöző csoportban tevékenykedett. Ha radaros kocsira bukkantak valamelyik zsákutcában – a radaros kocsik főleg a zsákutcákban bújtak meg, de bukkantak rájuk az óvoda udvarában, a temetőben és a játszótéren is, pálinkával kínálták a sofőrt, úgy próbálták rávenni, hajtson el tőlünk, Palics Olivérfalvának nevezett részéről legalább. Ha a pálinka nem használt, a benzinespalackot vették elő… Sanyi mesélte, egy alkalommal majdnem megjárta (utána hosszú jelentést kellett írnia). Egész nap a sziréna közelében matatott. De akkor, amikor csöngeni kezdett a stáb telefonja, Sanyira éppen rájött a hasmenés, egyszerűen nem tudta felvenni a kagylót. Mire feltápászkodott, a telefon elhallgatott. Nem volt idő tétovázásra. Otthon, mesélték az asszonyok, már az anyja is fölült az ágyban. Zúgást hallok, mondta. És az én Sanyikám nem szirénáz! De az utolsó pillanatban mégis elkaparintotta a sziréna karját. És valóban, már ott is voltak a gépek Palics fölött. Akkor bombázták le az újságosbódét, a Vértónál, a Kanizsai út mellett. Lehet, hogy abba a trafikba rejtették a radart? Vagy a trafik mögé állt a radaros kocsi?”

Azok a történetek izgatnak tehát, amelyekből következtetni lehet arra, hogyan kapcsolódnak ezek az események ahhoz, hogy a vajdasági magyarok sokszor úgy gondolnak saját magukra, mint a jég hátán is megélő fenegyerekekre. Mint a bombázás egyik hősére: a székelykevei származású Dani Zoltánra, aki rakétájával lelőtt egy amerikai lopakodót, és ezzel a jugoszláv védelem legnagyobb sikerét könyvelhette el.

De miért van szükség arra, hogy ezeket a történeteket elmeséljük? Azért, mert az ember „történetmesélő állat. Bárhova megy is, nem zűrzavaros nyomdokvizet akar maga mögött hagyni, sem üres teret, hanem a történetek vigasztaló bójáit és turistajelzéseit.” (Graham Swift) Ez az, amit Tengelyi László filozófus a következőképpen fejt ki: „Önmagunk maradhatunk anélkül is, hogy ugyanazok maradnánk, mint akik voltunk; […] nem vonásaink állandósága, jellemünk szilárdsága, és nem is meggyőződéseink változatlansága teszi, hogy önmagunk maradunk, hanem hogy minden átalakulás, amelyen életünk során keresztülmegyünk, egyetlen egységes történet keretei között elbeszélhető.” Ezt nevezzük narratív identitásnak, és annál egészségesebbek vagyunk, minél kevesebb hazugság, elhallgatás és hiány van a történeteink folyamában. 

A háborús propaganda ára: Az Újvidéki Televízió lebombázott épülete