Nela Tonković művészettörténész a listavezetője a Szabadka az erőszak ellen – Szabadkát választom széleskörű ellenzéki koalíciónak. Tonković, akinek jelmondata a mosoly visszatért a szomszédságába, azt vallja, fel kell vállalni a felelősséget és részt venni a napi politikában, mert bebizonyosodott, hogy akik az elmúlt évtizedben politikával foglalkoztak, nem feleltek meg a feladatnak. Változtatni csakis az intézményeken belül lehet, de tisztában van vele, hogy ez egy nagyon hosszú és nehéz folyamat.
Amennyiben be kellene mutatkoznia, és nemcsak az alap információkat kellene elmondani magáról, mit mondana a kérdésre, hogy ki Nela Tonković?
– Amellett, hogy művészettörténész vagyok, művelődéspolitikából és menedzsmentből írtam a mesterdolgozatomat, mindennél jobban az jellemző rám, hogy az emberi értékeket tartom mindennél fontosabbnak. Egy olyan személy vagyok, aki egészen kicsi korától kezdve érti, hogy az igazságosság nagyon fontos, érti, hogy a bátorság fontos és a leginkább abban hisz, hogy a kommunikáció elengedhetetlen. Az emberszeretet számomra nagyon fontos, és bármit csináltam az életben, a szakmai életben is, ebből a helyzetből és ennek tudatában tettem. Úgy tevékenykedem, hogy az egyénnek és az egész társadalomnak jobb legyen. A mondatokat, amik erre sarkalltak és amiket sokat idézek az egyetemen hallottam egy előadónktól. Azt mondta, hogy mindannyiunk feladata, akik majd egy napon valamilyen művelődési intézményben helyezkedünk el az, hogy segítsünk az embernek, hogy kevésbé érezze magát magányosnak. Akkor nem, de később megértettem, hogy ez valójában egyáltalán nem idegen tőlem és a mai világban nagyon nehéz nem magányosnak maradni. Rájöttem, hogy én valójában egy olyan személy vagyok, akit minden tettében az emberek iránti szeretete mozgat.
Amikor ma Szabadka utcáin sétál, hogy érzi magát?
– Nem érzem magam megbecsültnek. Nem érzem, hogy a jogaimról egyáltalán szó esik azokon a fórumokon, ahol kellene. Polgárként alábecsültnek érzem magam, úgy viselkednek velünk, mintha mi nem tudnánk, hogy élhetnénk jobban is. Kerékpározóként nem érzem magam biztonságban Szabadka utcáin. Művészettörténészként úgy érzem, mintha nem törődnénk a hagyatékunkkal, mintha más érdekeket előtérbe helyeznénk. Mintha a közérdek nem létezne. Mint egy olyan szabadkai, akinek a barátainak többsége úgy döntött, hogy elmegy ebből a városból és valahol máshol kezd új életet, magányosnak érzem magam és rosszul is érzem magam, mert amikor néhanapján hazajönnek és azt mondják, hogy egy év alatt tönkrement a város. Itt sétálgatva viszont szerelmes is vagyok a városomba, mert vannak olyan emberek, akik nagyon sokat tesznek azért, hogy jobb legyen itt élni. De szabadkai polgárként nem tudok már összefutni azokkal az emberekkel, akik nem ugyanazt a nyelvet beszélik, mint én. Nekem úgy tűnik, hogy a város megosztottá vált. Nem annyira kultúrájában, mint amiatt, hogy megosztottság itt is privát érdekek miatt történik, és ez egyáltalán nem tölt el jó érzéssel. Egy példa: 2009-ben, amikor visszatértem az egyetemről, akkor még el tudtam képzelni, hogy a polgármester eljön egy kiállításmegnyitóra és esetleg magyarul is felszólal. Ezt már nagyon régen nem tapasztaltam. Ezek nagyon észrevehető változások.
A Népszínház épülete Szabadka központjában (Fotó: Tóth Imre)
Ezek szerint úgy gondolja, nemcsak gazdasági okai vannak annak, hogy az emberek elmennek ebből a városból?
– Ha csak gazdasági oka lenne ennek, akkor azt mondanám, hogy a jólét csakis gazdasági kifejezésekkel fejezhető ki, ami nem igaz. Ebben nem hiszek egyébként sem. Lebontjuk az épületeinket, a régieket, újakat építünk helyette, mert ez gazdasági fejlődési kérdés. Hiszem, hogy az életminőséget nemcsak ebben mérjük, hanem azzal is, hogy mennyire elégedettek a benne élő polgárok. Nem a gazdasági az egyetlen tényező. Ha csak végiggondolom kik azok, akik elmentek, akkor azt kell mondjam, hogy azoknak az embereknek itt volt munkájuk, jól éltek, találhattak volna jobbat, ha kerestek volna. Egyszerűen, mint sokan mások, kényelmetlenül érezték magukat. Sokan megkérdezik, hogyan érzem most magam, amikor már egyértelmű, hogy én vagyok az ellenzék listavezetője. Ilyenkor el szoktam mondani, hogy természetesen élvezem, hogy beszélgethetek az emberekkel, meghallgathatom őket, de jobban érdekelnek azok a beszélgetések, amelyekre nem került vagy nem kerülhet sor. Vannak azok az emberek, akik semmilyen körülmények között nem mutatják meg, hogy mit gondolnak, egyáltalán nem hisznek abban, hogy a véleményük számít, vagy félnek, hogy ők beismerjék és elmondják: vannak dolgok, amikkel nem értenek egyet. Szégyenletes lenne, ha csak a gazdasági faktor lenne a mérvadó abban, hogyan élünk. Nekünk embereknek és közösségként is vannak ennél fontosabb értékeink.
Hogyan kampányol a Szabadka az erőszak ellen lista. Mik a prioritások, hogyan szólítják meg az embereket?
– Bennem mindig ott marad a kérdőjel, hogy eljutunk-e az emberekhez, akikhez valóban kellene. Az elmúlt időszakban közvéleménykutatásokat készítettünk, az aláírásgyűjtés idején is beszélgettünk a polgárokkal. A véleményük nagy hatással voltak a programunk kialakulására. Nekünk az a fontos most, hogy beszélgessünk. Az a meggyőződésem, hogy eddig nem kérdeztek meg bennünket egyáltalán. Teadélutánokat szervezünk, ahol bizonyos csoportokkal, szakemberekkel beszélünk, elmondjuk nekik, hogy mik a megoldásaink és megkérdezni mi erről a véleményük. A polgárok pontosan tudják, hogy mi az, ami zavarja őket, de már hisznek a jó megoldásokban. Ezért azt gondolom, hogy nagyon sok idő kell, hogy a problémát alaposan megismerjük. Mi mindannyian azokat az értékeket tudjuk képviselni, a munkahelyeinken és a saját területünkön tegyünk azért, hogy jobb legyen, a polgárok pedig rajtunk keresztül el tudják majd mondani a véleményüket a képviselő-testületben, amennyiben ránk szavaznak. A programunk egyébként három nagy témakör köré csoportosul: az első az infrastrukturális kérdések és urbanizmus kérdése. A második a társadalmi és kommunális témakör – ami a mindennapjainkat alapjaiban meghatározza. A harmadik pedig a felelősségteljes jövő tervezése – ezért terv kell arra vonatkozóan, hogyan tudunk fenntartható energiát.
Hogyan tudunk visszatalálni egymáshoz, hogy lesz belőlünk újra egységes közösség? Erre van megoldásuk?
– Bizonyos kapcsolatokat újra kell indítani. Mi mostanában arról beszélünk, hogy kihez tartoznak a bizonyos kulturális és történelmi értékeink és elfelejtjük,hogy azok tulajdonképpen minden szabadkai tulajdonai. Elfelejtettük, hogy mik a közös értékeink, a közös nevezőink. Újra meg kell ismertetni az embereket azokkal, akik ezt a várost megalkották, s ha megnézzük a 19. századi Szabadka térképét, akkor láthatjuk, hogy mennyire kevertek voltak az emberek, nem gettósodtak. Most sem látom, hogy ez történne, de akkor végképp nem értem, hogy miért kell kihangsúlyozni, hogy mi kié, mi kihez tartozik. A város alapjai rengenek meg, elfelejtjük, hogy kiknek köszönhetjük ezt a várost, s látjuk, hogy ők közösségként tevékenykedtek. Ki tudja megmondani, hogy Szabadka városiasodása és a növekedése jobban vagy kevésbé köszönhető Mamuzsics Lázárnak vagy Bíró Károlynak. Ezek az emberek a mi utastársaink abban, hogy újra megismerjük egymást. Nagyon szeretném, ha a szabadkai kulturális élet sokkal progresszívebb, fejlődőbb lehetne. Szabadkának vannak jó példái a múltban. Voltak bátor egyének, akikhez alapként nyúlhatunk vissza. Hiányoznak a friss ötletek és ezeknek az ötleteknek a támogatása. Ami a kultúrára nemcsak a múlt csillogó szobraként tekint, és nemcsak szórakoztatónak látja. Látok itt embereket, akik tesznek ezért, de nem kapják meg a megfelelő körülményeket és támogatást és ezért kerülünk abba a helyzetbe, hogy más városokban és külföldön dicsérnek, ünnepelnek bennünket, itthon pedig nem kapunk lehetőséget. Tudogyan szeretnénk meghatározni a város kultúráját – a szétválasztó kultúrában, amiben én nem hiszek, vagy együttélésben és egy olyan jelenben, ami újra összehoz bennünket. Újraindításra van szükség.
A fiatalokkal is beszélgettek? Ők hogyan látják Szabadkán a mindennapokat?
– Érdekes kérdés ez, hiszen amit megfigyeltünk, hogy éppen a közvéleménykutatásaink során és az aláírásgyűjtés idején is a fiatalabb generáció, az egyetemi hallgatók voltak azok, akik kevésbé jöttek, kevésbé voltak megszólíthatóak. Az a tapasztalat, hogy fiatalok nem vesznek részt a folyamatokban, mert csak testileg vannak itt. Fejben már arra gondolnak, hogy bárhol máshol feltalálják majd magukat. Szabadkán nincs ifjúsági központ, nincs hely, ahol összejöhetnének a fiatalok. Nagyon jó lenne, ha változhatna a helyzetük.
Gondolta volna valaha, hogy egyszer listavezető, polgármesterjelölt lesz, vagyis politikával foglalkozik majd?
– Én alapvetően egy politikus személy vagyok. Nem gondoltam, hogy eljön majd az idő, amikor napi politikával foglalkozom majd, de az életünket úgy fogom fel, hogy az egy sorozatos közpolitikai szereplés. A politika mindig foglalkozik velünk. Magamba kellett néznem, s azt mondtam, rendben, kritizálhatok értelmiségiként, de meddig akarok elbújni emögé és hagyni, hogy mások döntsenek. Ennek ez az ára, hogy részt vegyünk a pártpolitikában, és az egyetlen módja annak is, hogy változzon valami, ha bekerülünk a rendszerbe, és intézményi szinten változtatunk. Az intézmények azok a helyek, ahol a demokratikus rendszerben változhat valami. Nem történik ez meg egyik napról a másikra, rengeteg munka és sok idő. Mindenkinek elege lett a politikából? Igen, ez tény. Egy tisztítótűzön kell átesnünk, hogy látható legyen, másként is lehet ezt csinálni. De sokan nincsenek tisztában azzal, hogy ahogy a mindennapokban az utcán viselkednek, a barátaikkal, a szomszédaikkal, az is közszereplés. Miért határodunk el akkor attól a ténytől, hogy a helyi önkormányzatoknak az a feladata, hogy mi helyi polgárok olyanná tegyük, úgy szervezzük azt meg, hogy az a számunkra a leginkább megfeleljen. Ha ez úgy valósulhat csak meg, hogy ott ülünk, elmondjuk a véleményünket, akkor vállalni kell a felelősséget. Most szembesülünk azzal, hogy azok, akik meggyőztek bennünket, hogy a politika piszkos, nem nekünk való, ne foglalkozzunk vele, majd ők megoldják, látjuk, hogy nem tudnak megbírkózni a feladatokkal. Mert ha mi nem foglalkozunk politikával, biztosak lehetünk benne, hogy ő biztosan mindig foglalkozik majd velünk.
Nela Tonković (Fotó: Tómó Margaréta)
