Már csak pár nap van hátra a legújabb választásokig, amely ezúttal önkormányzati szinten zajlik, vagyis a polgárok azt döntik el, melyik pártból vagy koalícióból kerüljön ki a polgármester és a tanács tagjai, vagyis városi/községi döntéshozókat választanak.
Érdekesek a térségünk többpártrendszere „hajnalából”, az 1992-es májusi (szövetségi és községi) választások időszakára való visszaemlékezések (miközben már javában dúlt a háború Bosznia-Hercegovinában). Tény, hogy pont akkor (Magyar)Kanizsán a helyi VMDK bojkottált mindenféle választást – mégis ajánlom, ha tehetik, olvassák el közülük ezt az egy emléket, innen kölcsönzök néhány érdekes mondatot:
„… Az ellenzéki pártok (Szerbiában és Montenegróban is) első választási bojkottja az új „állam” első szövetségi választásán következett be 1992. május 31-én. Tiltakozásként tették ezt a közös állam (Žabljaki Jugoszlávia) megalakítása, valamint a választási feltételek miatt, amelyekről semmilyen módon nem egyeztettek velük.
A választásokon kompromisszumféleként a két köztársaság választási rendszere közötti arányos-többségi elvet alkalmazták, amely egyetlen későbbi választáson sem ismétlődött. Elmondható még, hogy a voksolásokon a két kormánypárton kívül csak a radikálisok és a VMDK vettek részt…” (forrás: index.hu)
Igencsak furcsa, hogy az akkori választási bizottság e választásról készült anyagai egyszerűen eltűntek, a valamikori szövetségi állam választási bizottságának interneten fellelhető archívumában a dokumentumok sora az ugyanabban az évben, decemberben tartott voksolással kezdődik. Ma már csak a Wikipédián találhatjuk ennek nyomait, de attól függően, milyen nyelven keressük (csak szerb, angol és olasz lelhető fel) egymással teljesen ellentétes adatokra bukkanunk (pl. a választásokon egyik szerint ötvenöt százaléktól, egy másik állítja, hatvanöt százaléktól valamivel több ember vett részt).
Eközben élénken emlékszem, hogy az illetékes bizottság első jelentésében körülbelül ötvenegy százalékos részvételről tudósított, de két napra rá hirtelen ötvenhat százalékosra módosították, emellett még bejelentették, volt tizenkét százalék érvénytelen szavazat is (ebből az következik, valójában a nyilvántartott szavazók negyvennégy százaléka hozta meg a »sorsfordító döntéseket«). Arra is emlékszem, ekkor az érvényes szavazatok összesítésével szintén meglepő adatot szolgáltattak, az összes szavazatok száma az érvényes szavazatot leadók majd százhárom százalékát tette ki, de később ezt „kikozmetikázták”!
Ami még számunkra érdekes, és ebben az internetes források egyetértenek, a VMDK pártlistájára (arányos választási rendszer) 106.831, míg az egyéni jelöltekre (többségi választási rendszer) 106.036 magyar szavazott. Emellett tudni kell azt is, hogy az 1991-es népszámláláskor Szerbiában 343.942 magyart írtak össze,
Mindezt figyelembe véve akkor a magyar választópolgárok becsült száma körülbelül 260 000 lehetett, így arra következtethetünk, a nemzeti közösségünk szavazópolgárainak mintegy negyvenkét százaléka támogatta a VMDK-t. Csakhogy ami biztos, Kanizsa községben a szavazópolgárok tíz százalékát sem haladta meg a választásokon megjelentek száma, mivel a községi VMDK vezetése az oromhegyesi háborúellenes megmozdulásból eredően döntést hozott, – azt én, mint a szervezet elnöke elfogadtam, de vállaltam is érte minden felelősséget – ez egyszerűen úgy szólt, felszólítottuk a község polgárait a választások bojkottálására. Az akkor még meglévő „magyar tömb” többi községeiben (különösen a Tisza mentén) ez a százalék húsz körül mozgott, így esetleg a „víznéző” asszonyok a megmondhatói, honnan jött össze az itt élő magyarok negyvenkét százalékos részvételi eredménye!
Habár Szerbiában nem volt még akkor „elektronikus éra”, egyszerű ígérgetésekkel és megfélemlítéssel (szendvicsek a nem szerbeknek, hogy elköltözzenek, Hrtkovciból a horvátok elűzése stb.), a lumpen elemek utaztatásával, leitatásával és lefizetésével szinte tökélyre fejlesztették a „megtörténik a nép” becenevű „mítingsorozatokat”, de ha kellett, a választási eredmények megmásításának más módjait is előszeretettel alkalmazták.
Be kell ismerni, a VMDK akkori vezetői legitimálni kívánták a politikai szervezetet, de a Miloševićtyal kötött „paktum” (meglehet létezett?) nem tartalmazott semmilyen koalíciós vagy más kényszert. Ugyanabban az évben, decemberben a VMDK megismételte választási „sikerét”, de azt követően – úgy is mondhatjuk – villámgyorsan elindult az eltűnés irányába.
De térjünk át a mai helyzetre! A VMSZ, mint gyűjtőpárt eltűnt, ma jobboldalinak (szerintem ez elé oda kívánkozik: szélső) határozza meg önmagát, de az új elnök még ennél is tovább megy:
Ne felejtsük el: kísért a múlt! (forrás: https://www.slobodna.rs/)
Igen, a választási lista nevében szerepel pl. Vojislav Šešelj, Rasim Ljajić, Ivica Dačić, Miloš Vučević és az én nevem is. Ha az ellenzék tömbösödik, így kell tennie a hatalmi koalíciónak is. Nincs itt semmi látnivaló, megspórolom a liberálisoknak és az oknyomozóknak a „nagy leleplezést.”
Ezzel kívánta igazolni a belgrádi választási koalícióban az elítélt háborús bűnössel és a 90-es évek legnagyobb uszítóival való közös megjelenést, csakhogy ezt követően még öt vajdasági községben kihirdették az ugyanilyen koalíciós együttműködést.
Hat lista nevében szerepel együtt Pásztor Bálint és Vojislav Šešelj
Hiába akarom a VMSZ által vallott politikába illesztene ezeket a „hősöket”, amikor ezek között van szélsőjobb-oldali, baloldali, besorolhatatlan, ezért csak arra gondolok, a szerbiai politikai színtéren nem az ideológia a döntő, hanem az anyaországi elkötelezettséghez hasonlóan a Vezér vagy Vožd imádata, hiába állítják pártjukról, hogy illiberális vagy szuverenista, a valóság más, a diktátorokra, követendő ideálokra tekintenek („csodálják), a saját kis vezérecskéjük pedig ugyanezt várja el (a pártja és nemzete) „alattvalóitól”!
Annyit még el kell mondani, a pénzelést mind a haladók, mind pedig a VMSZ közpénzekből biztosítják. Amíg Vuč(ev)ić pártja a szerbiai adófizetők által befizetett dinárokat „varázsolja” át párttámogatássá (példák: a kisnyugdíjasok megjutalmazása. a nagygyűlésekre (nem csak a párt kampányrendezvényei, hanem még a kínai elnök fogadása is ide tartozik) való ingyenes utaztatás megfelelő költségtérítés – élelmezés és italoztatás biztosítása – mellett (a többit most nem szeretném felsorolni), addig kis Pásztorék az adóforintok tömegével vásárolják meg a „kiválasztottak” és családjuk tagjainak lojalitását, na meg szavazatát (e pillanatban a példa: a Prosperitati házvásárlási meg kis- és középvállalkozásokat segítő támogatásai). Emellett azt pedig érdekes lenne kikutatni, hogy egyes, a választásokon megjelenő listák honnan szerzik a fedezetet a közösségi médiumokban megjelentetett bemutatkozásokhoz és a választásra való felhívásokhoz.
De nem lehet elfelejteni, hogy az 1992-es „eredmény” érdekében tett erőfeszítéseket (szavazók szavazóhelyre szállítása, kis ajándékok biztosítása „saját” szavazóiknak, a szavazás megtörténtének ellenőrzése…), mindezt a későbbi szerbiai tájékoztatási miniszter (nem véletlen, hogy Vučić volt) „tökéletesítette”, majd azt követően pedig egy külön csapattal a már nálunk is megjelent elektronikus segédeszközök hatékony felhasználásával mára már „naprakésszé” alakította.
Nem tudom, észrevették-e, hogy mindezekkel ellentétben napjainkban valami „csoda” is történt! Egy magyar többségű község választási bizottsága által befogadott listák egyikének jelöltjei közül kettő nem a pártjuk videójával kampányol (az is lehet, szégyellik, mert abban „rongyrázáson” kívül nem sok valóságot lehet fellelni), helyette a településük választóit a fényképeikkel kérik a listájuk (annak nevének feltüntetése nélkül) sorszámára való szavazást, De mi lesz, ha a „mezei polgár” leellenőrzi, mely pártot „takarja” ez a szám, és csak azért sem szavaz arra, mert neki az nem a legkedvesebb?
Azért itt van még néhány megjegyzés. A környékünkön leginkább kampányoló két párt tagjai és vezetői, ne felejtsék el a közmondást: A jegenyefák nem nőnek az égig!
A legborzasztóbb pedig az lesz, ha a diktátorocskák valami miatt (legyen az bármi: választási vereség, puccs, de higgyék el, senki – még a diktátorok sem – élnek örökké…) elveszítik a hatalmukat. Javaslom, mérlegeljék ezt is. Én pedig vagy elmegyek szavazni, vagy nem, de azt bizton állítom, kicsi az esélye, hogy az emlegetett két párt szavazatot kap tőlem!
Ugye nem baj, ha a „kedvenc” szlogenemmel fejezem be? Meglehet, már mindenki találkozott vele a plakátokon, a nagygyűlések díszletén, ilyen vagy olyan nyomtatványon. Én csak egyiket helyeztem el e rész alá (ráadásul meg sem kérdem: Mennyibe került mindennek az elkészítése, kihelyezése. megjelentetése stb?, Mennyivel növelték meg mindezzel a környezet megterhelését?, de azt sem: Ki állta a cehet?).
Ki kell mondanom, hogy köszönöm a pártnak és vezetőinek az őszinteséget! Meglehet, mindennek az oka, hogy nem szerették volna feltüntetni a közösségért szó előtt a nemzeti jelzőt, mert azt már annyiszor kijátszották az elmúlt több mint tíz év alatt, hogy szégyelltek most is hazudni. Ráadásul – tetszik-e valakinek vagy sem – a nemzet kategóriájába tartoznak a Soros-bérencek, a baloldaliak, a liberálisok meg az oknyomozásra hajlamosak, akikkel lehetetlen együttműködni, ezért őket folyamatosan ostorozni kell! Igen ám, de őnélkülük ki marad a (nemzeti) közösség fogalmában? A válasz egyszerű: A SÓGOR, A KOMA ÉS A JÓBARÁT (na meg azok, aki aprópénzért eladják nemcsak az elveiket, hanem még a lelküket is).
(forrás: vmsz.org)
Már csak egy kérdés maradt: Van-e értelme még bármi mást leírni vagy mondani?
Balla Lajos
