Noha annak idején a The Nymphs-nek kellett volna megkapnia a Guns N’ Roses  producerét (meg a debütáns lemezzel járó hírnevet), aki óriássá növesztette őket, a Geffen mégis kényelmesebbnek látta, hogy a kevésbé „freaky” kinézetű és szelídebb (meg középszerűbb) zenét játszó Guns-t részesítette előnyben. Ennek következtében a slágert sláger hátán tartalmazó Nymphs-korong dalainak szerzője, Ingrid, az együttes vezérnője az irodahelyiségben az asztalra ugorva levizelt egy egymillió(!) dolláros szerződést a Geffen egyik igazgatójának jelenlétében. Habár zenéjük, a Guns zenéje sokkal gyengébb volt, mint az akkori Nymphs-é, és a középsuliban sokszor viccelődtünk azzal a metállal kapcsolatban, hogy „Irány Majdán”, az Iron Maiden nevéből kiindulva (666, Number of the Beast – hogy hirtelen kinek-kinek eszébe jusson, kikről is volt szó), főként azért, mert punkok voltunk, és főleg hardcore-punkot, crossovert és grindot hallgattunk (a Napalm Death – ami még mindig fenyeget – első pár lemezét… Ez a csapat később a thrash-metált vette be fő irányvonalként, pl. a Slayer – lesz még róluk szó egy másik írásban.).

Mégis, a Guns már az első lemezével (Appetite for Destruction) olyannyira befutott, hogy a második, a Lies, majd a harmadik, a Use Your Illusion I &II dupla korongjuk után (a Terminator 2-hez is írtak zenét, azaz számokat), őket nyilvánították a rock legveszélyesebb bandájának. Ezt bizonyítani is igyekeztek a Spaghetti Incident c. következő lemezükkel, amelyen punk-számok feldolgozásait játszották. És ez már bizonyos mértékben, de mégis, a popipar hűséges rabszolgáiként, valamennyire tényleg veszélyessé is te(he)tte volna őket… A heavy metál nem ritkán szól(t) épp arról, hogy van egy nagyon masszív, „heavy” alap. A Led Zeppelin együttesnév alapján kapta az irányzat a nevet (a led= redukált írásmódú ólom, tehát: heavy me/n/tal). Aztán azt jól tönkretette egy elviselhetetlenül nyöszörgő, visítozó énekes, amilyen Axl Rose volt, hang és stílus nélkül. Habár Brian Johnson is épp eleget süvölt és falszettózik, ő mégsem egy drekavac, sőt, az AC/DC vele ám a tényleg kiemelkedő a mezőnyben, és úgy az igazi, ahogy van. Azonban a Guns Axl-énekesének esete is tényleg-megtörténten csúfoskodik a sorban.

Mégis, Slash sajátos imidzse, sajátos gitártechnikája és –tudása révén kiemelkedik még ma is a heavy-t (vagy mára ismét inkább blues-rockot) nyomó csapatok gitárjátékosai közül, és nem hagy kétséget új lemezével sem, hogy igenis nyom a latban. Nagy szerencséjére épp ő volt az, aki a Gibson Les Paul turnégitárján játszva túlélte a Guns N’ Roses korszakot, s íme, nemrég, május 17-én megjelent egy teljesen új szólólemeze. Az egykori saját Slash’s Snakepit bandája után ismét előrukkolt egy feelinges szólólemezzel. A címe: The Orgy of the Damned.

Olyan világsztárokat sikerült mozgósítania, mint Beth Hart, Billy F. Gibbons, Brian Johnson, Chris Stapleton, Demi Lovato, Paul Rodgers, az egykori (jó régi) Free vokalistája, mint Dorothy, Gary Clarke Jr. blues-szupersztár, aki a Crossroads-on szerepel (réges-régi standard, persze ez is: a Keresztúton szokta az Ördög megkísérteni a blues-zenészeket, általában egy fehér producer képében). És itt van még Chris Neal, és egyáltalán nem utolsósorban, hanem ellenkezőleg: elsősorban Iggy Pop, aki ugyan ezen az albumon nem a legremekebb formáját hozza. A tősgyökeres blues, blues-rock talaján talán nincs olyannyira otthon, mint megannyi más zenei stílusban, hiszen szinte tényleg majdnem mindenben kipróbálta már eddig magát. Sőt, nem kis szerénységgel mondhatná el, hogy a rock’n’roll történetének egyik legmeghatározóbb figurája sok-sok évtizeden át – mind a mai napig. Állítom, hogy ő az a sztár, aki a legbecsületesebb módon érdemelte ki minden zenésztársa közül a csöndes nyugdíjaskori életet. Jót tehetnének vele, ha végre békén hagynák, nem facsarnának ki őkegyelméből olyan húzós-zúzós albumokat, mint a tavalyi Every Loser volt.

Hihetetlen Iggy energiája és teherbírása, de inkább nem dicsérném, hisz, mint azt már elmondtam, épp ő az, aki megérdemelte, hogy végre békén hagyják és élvezhesse nyugdíjas napjait a floridai napsütésben. Ne akarjanak róla újra meg újra, újabbnál újabb bőröket lehúzni a kiadóházak és stúdiók gonosz főnökei, akik el fognak kárhozni, ha Iggyt nem hagyják békén… (Kivéve, ha én értettem félre a  2019-es Free c. albumának cím-üzenetét, és az Every Loser-en szereplő „Frenzy” c. húzószám szövegét, s mégsem akarja, hogy teljesen és már mindörökre „békén hagyják”… Lehet, hogy az Iggy kaliberű embereknek nem való a béke. Nem tudhatom, azonban nagyon úgy érzem, az lenne a rend, ha Iggyre, és csakis őrá bíznák a döntést.) „…just one last time…” – énekli is az „Awful Dream” c. számban macskanyávogás kíséretében, valamint azt, hogy „….I don’t know where I’m going, / I’m goin’-a-geaven… or hell.”

Paul Rodgers hajlott kora ellenére a blues anyaian ölelő karjaiban a legjobbat hozza sajátjaként a „Born Under a Bad Sign” c. standardban, s az egész lemez tulajdonképpen épp erről szól. Olyan blues-standardokat játszanak a blues eminens figurái, amelyek a maguk területén elévülhetetlen evergreenek.

A legütősebb szám az egész lemezen mindenképpen a „Killing Floor” Brian Johnson (AC/DC) vokálos főszereplésével, a videóanyagban is feltűnik ő, sőt, Steven Tyler is szájharmonikán. És ha sikerült jól megfigyelnem, még Lenny Kravitz is gitáron (de ezt, kérem, ne vegyék készpénznek, lehet, hogy félreláttam). Pedig bizony ő sem akárki. Pár évtizeddel ezelőtt, és még ma is az egyik legtehetségesebb multiinstrumentalista és egyáltalán – (rock)zenész. A képanyagban gyakran villannak be slide-ok a legendás Howlin’ Wolfról, a blues egyik legalapvetőbb figurájáról, hacsak nem A Legalapvetőbbjéről: mind zenei, mind vokális téren ő az a legmeghatározóbb befolyás a zenészekre és énekesekre egyaránt, aki  J.L. Hooker mellett a bluest naggyá tette, s még Willie Dixon is csupán basszusgitárosa volt. Készíteni fogok egy írást róla is, habár az Abszolútumokról oly nehéz elmondani bármit is… maximum, mennyit ittak és mennyit nem, mellékes dolgokat, azonban Howlin’ Wolf, ha a bluesnak van szelleme (és van, mégpedig a legnagyobb!!), akkor az éppen Ő.

A „Papa was a Rolling Stone”-ban Demi Lovato vendégszerepel, s habár nem igazán kamelom, ez a szám kvázi jól fekszik neki. Habár ripacskodik eleget, mégis majdnem-elfogadhatóan szólaltatja meg a számot (vagy inkább kevésbé elfogadhatóan). De persze szó sincs arról, hogy pl. Gary Clarke Jr. tehetségének közelébe tudna lépni, Beth Harttal pedig teljesen lehetetlen párhuzamba állítani, nemhogy összehasonlítani…. Beth közelében már régóta senki sincs, aki a „Killing Floor” szintjén lévő, de még sokkal ütősebb „Stormy Monday” c. számban vendégszerepel. Nemhiába az utolsó előtti szám ez a lemezen („save the best for the last”), semmi más a közelébe sem kerülhet. Slash is nagyon szépen tesz ki magáért a slágerben. A közös megszólalás olyan, hogy elsöprő erejével még a leghitetlenebbekkel is közli: Beth Hart az abszolút királynője minden ma létező blues-alapú zenének. Még fekete énekesnők sem tudják megközelíteni, nemhogy überelni, habár közismert, hogy a blues elsősorban a gyapotszedő tamásbátyakunyhójabeli feketék ajkán, szomorú és keserves életükből kifolyólag, gitáros alkarján és kezén született. Ezt sem hittem volna el, ha Aretha Franklin idejében vagy akár a Fugees-es Lauryn Hill idején mondja valaki, hogy eljön egy nap, amikor a bluesnak fehér királynője lesz. Beth nyilván tudja, hogy egyedi és teljesen megisméthetetlen fenomén, és élete meg sorsa az ilyen zene készítése, amíg csak él, és azt, hogy egyáltalán semmi oka nincs egyetlen pillanatig sem szomorkodnia. Ő máris halhatatlan (megintcsak egy „l”-el!). Meg hogy amíg csak él, kutyakötelessége épp ezt csinálni, amit csinál. Személyesen, gyógyírként minden lelki bajára, ami mindig is nagyon is jellemző volt a legnagyobb művészekre. Dosztojevszkij egyszerre volt skizofréniás és epilepsziás, Van Gogh nem tudott terpentin nélkül elaludni, és szintén skizofréniás volt. Nem „Tolsztojevszkij”-ről szóltam az imént. Ahogy szerencsétlen, ma már csak „egykori” (mert csillaga leáldozott és lecserélik egy Aleksandra Prijovićra) Ceca Ražnatović (a nem Szerbiában élők kedvéért: a véreskezű cukrász, tömeggyilkos háborús bűnös Ražnatović-Arkan – eredetileg dinármilliárdos de az is lehet, hogy ügyes üzleti tanácsadók révén ma már eurómilliárdos is – özvegye tette egyik ősrégi televíziós (le)szereplése alkalmával…

Nem állíthatom, hogy személyes veszteségek nem törhetik le Beth-et, azonban azt bipoláris páciensként diagnosztizáltan is tudnia kellene, hogy az ő tehetsége óriási felelőséggel is jár. Azzal, hogy köteles állandóan a legeslegjobbat kihozni magából, és ha ez egyáltalán lehetséges, újabb szinteket és területeket meghódítania és elfoglalnia. Ezt hívják mifelénk (is) hivatástudatnak. Amikor az Isten hív, és hallod a hívást, és azt mondja: „Neked, XY, az a dolgod, hogy felvilágosítsd az embereket arról, hogy valaha létezett egy ZYX!“ – és követed a parancsot.

De ez a ragyogó csillag máris teljes egészében beleírta magát az egyetemes blues- és rock’n’roll történetébe. Janis Joplin még a „Try (Just a little bit harder)”-ben is nagyon haloványnak fest mellette. Beth viszi a pálmát, örök időktől fogva és mindenképpen örök időkig. Ha egyszer majd  nagyon sokára – merjük remélni: nagyon-nagyon-nagyon sokára – ez az avatár (hindu Istenmegtestesülés) elhagyja a testét, „befizetek rá”, jó előre, saját egyházat fog kapni, s a Blues Fehér Istennője lesz a gyülekezet neve (vagy valamely még univerzálisabb név, mint pl. a „Church of The Blues-Supreme”, vagy „Temple of the Embodied Holy Blues Soul”…

Visszatérve a viszonylag igen friss korong számaihoz, Chris Stapleton nem óriási hangjára, hanem vokáljának szinte tökéletesen feelinges voltára építette előadását, az „Oh Well” c. számban. Személyesen nagyon szimpatikusnak találom, Slash kitűnő teljesítményével együtt, ami a hamisítatlan blues-os feelinggel együtt mindvégig jelen van a korongon. Minő szerencse, hogy sikerült megszabadulnia mind a visítozó Axl-tól, mind a valamikori bandjétől, a Slash’s Snakepittől, hogy most ezt a gyöngyszemet letehesse elénk.

A „Living for the City”-ben Tash Neal bizonyos módon hasonlit az „Oh Well”-hez. Tash e számban arról tesz tanúságot, hogy a Free (Paul Rodgers régi bandája) mekkora hatással volt az énekstílusára.

A „Hoochie-Coochie Man” Billy F. Gibbons (ZZ Top, mielőtt szólókarrierbe is kezdett volna) vokáljával pedig kétségkívül a lemez egyik legfényesebb pontja a már említett kettővel egyetemben. Nevezetesen a Hart-os „Stormy Monday” és a Brian Johnson-os „Killing Floor” mellett.

A nyitószám pedig a „The Pusher” Chris Robinson énekével, arról szól, hogy a „dealer” egy ember, akinek a zsebében gyógyító hatású marihuánalevelek is lapulhatnak, akinek szíve is van, azonban a „Pusher” egy szadista, beteg szemét, akit szívesen támadna meg a szövegíró Bibliájával, zsilettjével, és fegyverzetével. Ütős ugyan, de legjobb esetben is egy AC/DC-plágium. A zárószám a „Metal Chestnut” (kb. Fémgesztenye, esetleg: Metál-tüdőőrült) pedig afféle zenei maszturbáció Slash részéről. Egy instrumentál, amelybe a metál bőszkorát idéző gigantikus szólóenyelgés van iktatva. Slash szándéka ezzel is bizonyára jó volt (saját magának persze), de az igazi zárószám Beth-é, és emiatt a „Metal Chestnut” nagyot ront az összbenyomáson. Így szokott ez lenni, ha a gitáros ötven éve elmúlt időket akar ismét felidézni és önmagát a középpontba helyezni – az összjátékkal ellentétben.

Talán Slash bácsi azt gondolta, egy bónusz-számot pakol az album végére, amelyben aztán kényére-kedvére kiélheti korlátlan kokainmániáját? Kakilok vagy kiagyalok – vagy sem?

Slash az elmondottak ellenére is nagyon OK, sőt igazán korrekt, s a maga módján egyedi gitáros, és nézzük el neki a zárószámot, mert az egész lemez több, mint jó benyomást kelt a hallgatóban. Kitűnő munka, két nagy mínusszal (pardon, hárommal: a nyitószám nem egészen lagymatag, s ha nem is gyönge, akkor is csupán egy AC-plágium, amint azt már megjegyeztem), de az egész (LP) mindenestre megér 3 és fél csillagot (az ötből). Tőlem, aki a világon a legszigorúbban ítélek. Ennek 90 százalékát pedig a „Stormy Monday”-jal érdemelte ki. Tehát, rajta, rockerek, irány a The Orgy of the Damned! Szép munka, Slash, majd mégis meg is leslek, csak nem nagyon hiszem, hogy Brian Johnson, aki a saját korához illő hangterjedelemben énekel a korongon, Steve Tyler szájharmonikázásának társaságában és Billy F. Gibbons, illetve Beth ismét el fognak jönni hozzád jammelni, ha van egy gramm eszük is… Egy jottányit sem hiszek benne. Ezek a fickók és a főhősnő mindeddig nem nagyon adták a fejüket középszerűségre.

A Nymphs „The Highway”-ét és „Imitating Angels”-ét tartalmazó korongja úgy hangzik, mint egy Ferrari kipufogója egy Polski Fiat kipufogójához képest , amely ez esetben leginkább a Demi Lovatóval  készített „Papa Was a Rolling Stone”Kié is volt eredetileg a „remek” ötlet, hogy itt szerepeltesssék a kornyikalindusz-csajszit???

Mindent egybevéve, mégis szépen köszönjük, Slash, becsületes munka. Ráadásul manapság a szemétbe való loopgépek és minden mesterségbeli tudás és tonalitás, érzelem és érzék nélküli zenei- maszturbina-korban, amikor minden nyüzsög az Ibiza-house-chillout vokális agyrémektől, manapság már ritka a tudós örömzenélés a régivágású rockerek által!

Ha nem kifejezetten garázs-rock energiával van is előadva a The Orgy of the Damned, Slash „Jessica” nevű Les Paul-ja azért mégis igazán sok mindenre képes, és untig elegendő életet lehel az énekes-sztárok köré.

Slash 2023-ban (Fotó: Alejandro Alvarino/Pixabay)