(Egy írás, amelyben kitérőleg érintjük a román klub (= house-clubbing) szcénát is, valamint a kilencvenes évek Szerbiájának személyes látószögű történetét is.)
Nagy igazságtétel volt a Grand Funk Railroad részére, hogy inkasszálhatták azt, amit, és végre óriási pénzt hozó műfajjá tehették a feketék által kiötlött funkyt. Eredeti nevén, vagy egyszerűen csak grand funk, a nagy funk, illetve ezres funk („I’ve almost got a grand for it”– „majdnem egy ezrest kaptam érte”) a hippi-mozgalom csúcsra járásának kellős közepén, illetve talán kissé utána jött létre. A debütáló albumuk 1969-ben jött ki (ugyanebben az évben ismertették meg magukat a közönséggel az Atlantai Nemzetközi Pop-Fesztiválon, ahol be is futottak) az On Time-ból (1969) több mint egymillió példány kelt el!
Ezt követte az második, 1970-es Grand Funk (vagyis a piros album), és az 1970-es Closer to Home, (amelynek nagy befutó száma az „I’m Your Captain”), meg még egy live album is 1970-ben.
Veszélyes időkben, 1997-ben jelent meg a Bosnia c. lemezük. Szarajevóban is felléptek, tudták, hogy az otttani közönség nagy kedvencei voltak, csakúgy mint az újvidéki Bloké. Ahol az egykori, hosszúhajú hippik még a ’80-as évek végét megelőzően is hittek a ’70-es évek béketüntetései nyomán, hogy a világ békével egyesíthető, meghódítható. Hajukban virágokkal mászkáltak a Blok sötét pincéiben. És akiknek közülük úgy túljártak az eszén, hogy még rezsiköltségre sem jutott a bevételükből, azok már-már Jézushoz hasonló helyzetben voltak és meg kellett menteniük a puszta egzisztenciájukat, hogy ki ne essenek a „játékból”, amelyről Müller Péter azt írja könyvének címeként: Játék az életünk (alcím: LUDUS AMORIS). Azok viszont, akik meggyőződéses hippik voltak, tényleg hittek abban, hogy csakis békével lehet megnyerni a világot. De mi már punkok sem voltunk, miután elszakadt Szlovénia az egykori Jugoszláviától és kezdetét vette a háború, hanem crossovert hallgató és tevő straight fiatalok, akik dobbantottak a háború elől, mínusz, aki nem tehette meg. Aki tehette, elhúzott a kénes „Šejšej vajda“ elől. Addig is inkább csak söröztünk.
Amikor Újvidékre és Szabadkára visszatérve megpillantottam (akkori) hosszú, fekete hajú szerb szerelmemet, tudtam, hogy ez szerelem második látásra. ME védőszárnyai alá kerülve álltam munkába az akkori Magyar Szónál. Amikor a lap 1991–1993 táján kiharcolt hírnevét függetlenségre kellett volna váltani, nem lett volna szabad megengedni, hogy a Szó pártlappá váljon… Meg kellett volna maradnia a demokratikus közvélemény lapjának, ami a fejlécen állt akkoriban, amikor R.Božovićék Kubát Jánossal (szerzőnk édesapjaával – szerk. megj.) „törököt fogtak”. Az akkori főszerkesztő megkért egy prótát, írjon a lapba, s az ortodox pap egy békepárti cikkel állt elő, ráadásul bevezette a nyugatikeresztény karácsony megünneplésének szokását, fenyőfával, a Magyar Szó akkori helyiségeiben. Később még az amerikai nagykövet is leszállt magánhelikopterével a Mišić vajda 1. cím előtt, az akkori lap kiállását és az őt és a sajtószabadságot megőrző bátor embereket éljenző több mint tízezres tömeg láttára. És Szerbiának tényleg épp nem volt szüksége háborúra. Az igazi Magyar Szó, a demokratikus lap ma már régóta a Szabad Magyar Szó, annak ellenére, hogy csak elektronikus formában kapható. De nem is csak „ellenére”, hanem éppen ezért: hogy az embereknek ne kelljen még több fát kivágniuk, mintha csak a szegény erdőknek – a Föld tüdejének – nem lenne elege a karácsonyi „famészárlásból” is, hiszen minden kivágott fa egy-egy emberélettel egyenlő. Ma már nem helyénvaló, nem „P.C.” igazi, élő fákon gyújtogatni sem csillagszórókat, s egyebet sem…
A hippi-korszakról Đorđe Balašević is megénekelte, jóval azt követően: „Znalo se ko aktovku nosi, / ko cvetić u kosi…“ és azt is, hogy „protesti sedamdesetih / su više bili odraz mode, / jer pun bokal slobode / točeen je za nas!” Jóval később, a gonosz miloševići időkben, amelyek sajnos ismét feltámadni látszanak a vadkapitalizmusban, a „narodnjakokról“ szólva énekelte Đole, hogy: „Da ti jeeeBeeMVeeee“ – így figurázta ki a szebb, nagyobb autóért otthagyott népzenészek, vagy inkább a balkáni „mélosz“ slágereénekeseinek nyögvenyelős énekét, a mocsokzenét, amelynek a tényleges (nép)zenéhez semmi köze sem volt és nem is lesz. Aki minőséges szerb forrászenét akar hallani, hallgassa meg a Pirg Zemlja Svetog Simeona c. lemezét, vagy éppenséggel az Iskon nevű (részben) szabadkai társulatot.
Sőt, Balašević, akit a rossznyelvek szerint a felesége egy tenisztanárral csalt meg, és a hölgy még 1991 előtt cipőbutikot is nyitott a Zmaj Jovina újvidéki sétálóutcán, azaz a Korzón – Đoleval két közös gyermeküket magához véve –, s Đole azt is megénekelte, az egyik szerintem legszebb számában, a „Miholjsko Leto” címűben, hogy „…a stara garda iz Kvarta još se loži na Funk…” (a Blok a Kvart része, amelyben magam is éltem tizenhét éves koromig.)
Lévay Tibor minimum tíz évvel megelőzte korát, majd utána nagyon gyakorivá vált a tuci-tuci-zene keveredése az ún. folkkal és létrejött az ún. turbo-folk Szerbiában.
A vibráns társasági élet a bukaresti klubokban elmossa a generációs különbségeket az egy-egy korosztályhoz tartozók között, olvasom ma is a neten…
A székely autonómia pedig a rá leadott és összegyűjtött, fel- és leírt, azaz listára vett egymillió szavazat után sem látszik megvalósulni. A természetes népszaporulati mutató egyenesen hajlik a többségi nép javára, s a gazdasági bevételi mutató is mindenképpen. Félig-magyar létemre, azonban elsősorban magyar anyanyelvemre tekintettel (mivel: „… csak az anyanyelvemen lehetek igazán én“) beismerem, hogy a románoknak talán jobban meg kellett volna anno becsülniük honfitársaikat, Tőkés Lászlótól kezdve mindenképpen, de a román mégis európai nép, nyelve is latin származású, és nálam – már csak szerb vérem okán sem – szó sem lehet román-gyűlöletről, és nem is lesz soha (habár a Securitate és Ceaucescu „királysága“ alatt el is tudom képzelni, és hiszem, hogy tényleg pokol volt honfitársaim élete is az adott térségben, de a béke szent, és elsősorban épp azért nem szabad a világon egyetlen népet, nemzetet vagy nemzetiséget sem gyűlölni, mert ÁLTALÁNOSÍTANI SOSEM SZABAD, s legelsősorban azért is kamelhatnám, ha akarnám épp a románokat is, mert megtudhattam, a román mennyire muzikális nép.)
A Grand Funk Railroad pedig 1971-ben jelentette meg a saját Survival c. korongját, jóval Bob Marley Survival c. korongja előtt, és csak Grand Funknak nevezte el magát, A Nagy Rémület/Funk(y), s ezért még a Wikipédián is Grand Funk (Railroad)-ként szerepel csak, a későbbi Bob Marley Exodusához hasonló borítójú 1973-as We’re an American Band c. lemezükön pedig már csakis ez a névfelirat áll.
Mindenki egyetért abban, hogy a három fehér fiú által létrehozott, időben mérve is nagyon sokáig futó együttes legsikeresebb lemeze a We’re an American Band, s abban is, hogy épp ez a legütősebb számuk, ezen kívül a Soul Brother’s Six „Some Kind of Wonderful“-jának feldolgozása, a Walk Like a Man-jük, amelynek szerzői is, valamint Little Eva „The Loco-Motionja“, a Bad Time-juk, plusz az Inside Looking Out, amely az Animals egyik „nagy dobása“ volt eredetileg.
Név szerint, a fekete funky stílusú rockkal kezdő, majd a korukat jóval megelőző módon, unalmas gitárszólók nélküli proto-heavy-metált, tulajdonképpen az őseredeti hard rockot játszó trió, az egyik első Aréna-rock-együttes a michigani Mark Farner (vokál, gitár, billentyűsök, harmonika, aki 1998-ban távozott), meg Don Brewer (dobok) és Mel Schacher (basszusgitár), akik 1998-at követően Grand Funk Railroad néven turnéztak tovább…
Az 1972-es Phoenixen pedig egy hamvaiból feltámadó főnixet ábrázoló kép szerepel borítóként. 1974-ben adták ki az All the Girls in the World Beware-t , és alig hihető termékenységgel még egy nagylemezt, a Shining On-t is .
Az 1975-ös lemezük címe manapság Lana Del Rey nyomán vált újra ismertté, a Born to Die címet viselte. A lényeg az, hogy az 1970-es évek rockzenéjéről szót sem lehet ejteni anélkül, hogy a műsorra felkerülne a Grand Funk neve, még Homer Simpson is azt meséli a karikatúra-rajzfilmben, a hetedik évad 24-edik részében, amelynek az a címe, hogy: „Homerpalooza“(ami természetesen a ’90-es évek „Woodstockjának“, a Lolapaloozának a nevére tett utalás), hogy számára minden idők legnagyobb bandje épp a Grand Funk. Az is a lényeg, hogy itt én is „halálra ítélt“ vagyok (Born to Die), ha bevételek és rezsiköltségre sem elegendő pénzzel maradok, de még akkor is, ha lenne elegendő pénzem: a halál réme mindannyiunkat fenyeget.
Talán érne valamit a harmadik világháború ellen, ha ismét felnéznénk a hippikre, és megpróbálnánk egybeszeretni a világot.
A Grand Funk Railroad eredeti felállása 1971-ben (b-j): Don Brewer, Mark Farner, Mel Schacher, valamint a vasút, amelyről a nevüket származtatják (Fotók: Wikipedia)
