A két út, amit az átlagbandák követni szoktak: az egyik, hogy gyorsan sztárrá válnak, majd szinte azonnyomban széthullanak; a másik, hogy szép lassan kiépítenek egy megbízható, magas hűségfokú rajongóbázist és így válnak sztárokká. A brit popot játszó Pulp ezen utak egyikén sem járt, a nevet pedig a frontman szerint a Pulp című filmből vették, amelynek Michael Caine volt a főszereplője. Közszájon kering azonban egy másik sztori is a névadásról, amely szerint az eredeti név az Arabicus Pulp volt. Mint már elhangzott, a fenn említett utak egyikét sem követte a Pulp: az 1980-as években szinte teljesen ismeretlenül zenélgettek vagy tizenkét évig, míg az 1990-es években sikerült az egyik legismertebb brit-pop bandává válniuk. A siker nem szállt a fejükbe annyira, hogy ma már ne turnézhassanak.
Jarvis Cocker kitűnő hallású énekes és multiinstrumentalista (többek között gitáros és billentyűs) vezéregyéniség köré formálódott a csapat. Számaikban mindig van valami eltökélten drámai elem, ami kiugró minőséget biztosít nekik, a többi (egyébként napjainkra már lecsengett stílus) brit-pop irányzatú bandához képest is. A szövegeik – Jarvis Cocker szövegei – olyannyira képszerűek, hogy mindenki maga kreálhatja meg saját kis filmjét a szerzeményekhez videoklipként. De persze sok-sok videoklipet, videóanyagot személyesen is leforgattak. Mesteri zenei aláfestéssel készül a kisemberek NAGY drámája a Pulpnál: szövegeik jórészt a kisemberek gondjaival foglalkoznak, rácsodálkozásukkal a gazdagokra, a „filléres emlékekkel”, a Nagy-Britanniában az adott korban felnövő generációk évődéseiről (amikor és ahol a lehető leggusztustalanabb tapéták voltak szinte kötelezően felragasztva minden egyes tömbházlakás falaira), az adott kor kisemberi szerelmi „románcairól” szólnak, tematikájukban és stílusukban száz százalékig britek.
Elképesztő, de még 1978-ban, Sheffieldben alakultak meg rockegyüttesként, és a tizenötéves Jarvis zenésztársait az iskolatársai közül toborozta: Russel Senior (gitár és hegedű, vokál), Candida Doyle (billentyűsök), Nick Banks (dob, ütősök), valamint Steve MacKey (bassszusgitár) és Mark Webber (gitár, billentyűsök). Sok inkarnáción és újjáéledésen–újraéledésen ment/esett át a Pulp, de a hajtómotorja mindig is Jarvis Cocker maradt…
A sikert, amely egyáltalán nem bizonyult azonnalinak, az 1994-es His ’n’ Hers LP-korongjuk hozta meg, különösképpen pedig az 1995-ben Different Class címmel kiadott nagylemezük. Az utóbbi el is érte az első helyet a brit listákon. Négy top-tízes sláger is volt a lemezen: a „Common People”, a „Disco 2000”, a „Mis-shapes” és a „Sorted out for E’s & Whizz”. Ezek közül minden bizonnyal a legemlékezetesebbek a „Disco 2000” és a „Common People” maradt, ami heves drámájával és dramatikusan felépített zenéjével úgy taglózza le a hallgatót, akár az aszfaltegyengetőgép, de mégsem giccsesen, sőt, körmönfontan. Amikor ezek megjelentek, a szövegek brit ikonikus formáival, egy csapásra a brit-ppop élvonalába emelkedett az együttes, fej fej mellett az Oasis-szal, a Suede-del, és az egy-két slágeres Blurrel (akiket azért mégis érdemes komolyabban figyelembe, azaz górcső alá venni, nemcsak a lineáris idő múló divatjaként). 1998-ban a Pulp ismét kiadott egy albumot, a This is Hardcore-t, s a jól ismert Glastobury Fesztiválon kétszer is a legnagyobb sztárokként léptek fel.
Az együttes 2001-ben hozta le a We Love Life című nagylemezét, s több, mint tízmilliót adtak el a korongból. Tíz teljes évet, egy évtizedet kellet ezután várni az újraegyesülésükig, 2011-ig, amikoris felléptek a Readingen és a Leeds fesztiválon, a Szigeten, az Exiten, egyszóval útba ejtettek minden jelentős fesztivált Európában.
Ezek után, 2014 márciusában egy dokumentumfilmet forgattak róluk a jellemző Pulp: Egy film az életről, halálról és szupermarketekről (Pulp: A Film about Life, Death and Supermarkets) címmel, amelynek szerzője Florian Habicht volt. A film körbejárta az e témával foglalkozó összes neves fesztivált, a banda pedig azután ismét kimaradt az együttesek zenei körforgásából és életéből, s ismét majd egy egész évtizedig nem voltak sehol. De Jarvis 2022-ben bejelentette, hogy ismét turnézni fognak 2023-ban.
A zenéjüket legelőször 1982 táján, a Peel-session alkalmával electronic new wave-ként és post-punkként jellemezték. Azok is voltak tulajdonképpen a John Peelnek leadott számok. Jóval ezután elsősorban rockként írják körül a zenéjüket, mint am David Bowie zenéjének és a Roxy Music glam-pop-disco zenéjének a fúziója, s amely körüljárt és megérintett minden sarokkövet az indie-popon belül. Ezeken túl a new wave-et, az acid house-t, az Eurodiszkót, a poszt-punkot és a dance-et is bejátszották. 1985-ben egy csomó single-t adtak ki a Fire records számára, de annak ellenére, hogy a neves John Peel már kedvelte a zenéjüket s 1981-ben lejátszotta főműsoridőben – ami akkoriban óriási dolognak számított –, és fel is léptek a rádió-show-jában, ez mégsem vezetett számukra sehová, nem váltak tüstént sikeressé. Ennek a hatása az lett, hogy Jarvis Cockeren kívül az együttes minden egyes tagja elhagyta a bandet. Ez Cockerben hatalmas elégedetlenséget generált, mint ahogy az is, amikor a Red Rhino kiadóház egyik emberétől azt a „jótanácsot” kapta, hogy írhatna olyan „fertőző” melódiákat, reklámslágereket is, mint amit a Wham! gyártott annak idején (1983 táján járunk) olyannyira, hogy végleg fel akarta oszlatni a bandet és egyetemre indulni.
A régóta várt befutást az előzte meg, hogy a NME (New Musical Express) és a Rolling Stone magazin a „My Legendary Girlfriend” c. számukat a heti single-ek listáján az első számúvá léptette elő. 1992 elején a Fire Recordsot elhagyták a Gift kiadóház kegyeiért, és elkezdtek csupa olyan számokat gyártani, amelyek a „My Legendary Girlfriend”-re emlékeztettek. Így megszabadulva minden folkos inklinációtól juthattak fel és jutottak is fel a csúcsra.
Jarvist, a szövegeiből kiindulva olyan figuraként ismerhetjük meg, aki obszessziói közül váltogat a nemek, és a munkásosztálybeli beilleszthetetlenek éles leírása között. A Pulp-nak sosem volt szüksége arra, hogy másodosztályú, tövig rágott csont–közhelyekkel spékeljék meg zenéjüket, sosem voltak olyanok, akik majmolnának is valakit, vagy valakiket. Mesterien hoztak létre egy mindig teljesen megkülönböztethető (amikor hallod, azt mondod: aha, ez a Pulp!), tehát disztinktív, stílusos hangzást, ami a máshol már (túl) sokszor emlegetett camp-et valami naggyá, fontossá és glamúrózussá tette, ami megőrízte a valóság helyenként nem mindig simára borotvált, vagyis szutykos érzésének legjavát és értelmét.
Most pedig következzen a nehéz kronológia, már amennyire magánszorgalomból prezentálni tudom azt:
Ahogy a siker a kislemezekkel a Gift-nél tetőzni kezdett 1985 táján, úgy romlott le Jarvis Cocker magánélete. Több mint 9 méter magasról zuhant le egy ablakból, amikor megpróbálta elkápráztatni barátnőjét (vajon valamily komolyan huncut hallucinogén is szerepet játszhatott-e a dologban? – nem tudhatom), s komoly sérüléseket szenvedett medencecsontján, csuklóján és lábán. Két hónapig kerekesszékre szorult, azonban eközben sem adta fel, az élő fellépéseket mind tisztességesen végigcsinálta.
1986-ban jelent meg a Pulp második lemeze, a Freaks. ez egy fajsúlyosabb, tömör, sötétebb tónusú dolog volt, és a banda feloszlott a „They Suffocate at Night” c. dalhoz készített videó forgatása közben. Jarvis összeállt Anthony Gennel, aki nemsokára felváltotta Steve Mackey-t. Cocker 1988-ban Mackey-vel Londonba költözött és filmművészeti szakra iratkozott a St. Martin’s College-ban. Egy az egyben hallható ez az önéletrajzrészlet a „Common People” c. számban, melynek történetében az első számú és első személyű főhős megismer egy gazdag lányt, aki Görögországból érkezik és szobrászatot tanul a St.Martin’s-on, majd körbejárnak egy szupermarketet, s a főhős azt súgja a lány fülébe: tegyél úgy, mintha nem volna semmi pénzed!
Amíg tanulmányait folytatta, a Pulp lehetőséghez jutott, hogy felvegyenek még egy lemezt 1989-ben. Separations lett a címe, azonban csupán 3 évvel később került kiadásra. Ekkor jelent meg single formájában is a „My Legendary Girlfriend”. A „Babies” c. számot már az Island kiadó számára vették fel és adták ki, még egy fokkal feljebb a ranglétrán, tehát már szinte a csúcson, egy nagy lemezkiadócégnél.
Bármily közkedveltté is tudott válni Jarvis, az őrülten hatalmas siker csak ezután tört rájuk, a „Common People” megjelenésével, amikoris az a legmasszívabb slágerré nőtte ki magát 1995-ös májusi kiadása révén, a brit listákon a második helyen debütálva(!).
A Stone Roses-nek le kellett mondania a Glastonbury Fesztivál főattrakciója címről, s helyükre épp a Pulp érkezett meg. Nem kis szó! 1994 nagy részében és 1995 elején Jarvis Cocker ubikvitózussá vált (mindenütt-jelenlévővé, akár egy istenség) a Brit Televízió keretein belül.
Ezt követte a legendás Different Class a már említett dalokkal, s a legelső helyre került a hivatalos listákon októberben arany- és platinalemezzé vált. 1996-ban kiadták az USA-ban is, ahol szinte csakis pozitív kritikákat kapott.
Sok elvárás kapcsolódott hozzá, annál több antipátia és irígység. Ugyanakkor a fáradtas és paranoiás, 1998-as kiadású This is hardcore c. LP-lemez felemás kritikákat kapott és sokféle előrejelzést is hozott arról, hogy a csapat tovább játszik-e a nagymenők ligájában, vagy sem. A következő korong, a terrorista-támadások által inspirált We Love Life c. nagylemez pedig 2001 késő őszén jelent meg Európában, majd 2002 tavaszán Amerikában.
Jarvis Cocker önmagával teljes összhangban szólólemezt adott ki 2006-ban, simán Jarvis címmel.
Eddig tehát a kronológia, illetve a Pulp múltjának összefüggéseiről, s mint már említettük, 2022-ben jelentették be, hogy 2023-ban ismét összeállnak. Steve Mackey, aki jelezte a sajtónak, hogy ő már nem fog résztvenni a koncerteken, 56 éves korában elhunyt.
Hogy pontosan kik és milyen hangszereket szólaltattak meg a banda különféle periódusai során, erre inkább ne térjünk ki, mert bonyolult, szövevényes, idegtépő munkát igénylő idővonal-táblázatokkal lehetne csak ábrázolni. Csak annyit még, hogy az évtizedek során a következő nevek léptek fel a bandával az elmaradhatatlan Jarvis Cocker mellett: Peter Dalton, Russel Senior, Mark Webber, David Hinkler, Tim Allcard, Candida Doyle, Captain Sleep,David Lockwood,Philip Thompson, Jamie Pitchback, Simon Hinkler, Peter Mansell, Steven Havenhand, Antony Gemm, Steve Mackez, Mark Swift, Jimmy Sellars, Wayne Furniss, Peter Boam, Michael Paramore, Magnus Doyle, Nick Banks és Ian Dalton. Tehát az abszolút állandó tagok 1989-től 2003-ig Jarvis Cocker, Candida Doyle, Anthony Genn és Nick Banks voltak.
A Pulp fellépése 2023-ban a Hammersmith Apollóban (Fotó: Raph PH/Wikipedia)
