Aki eleve viszolyog az alcímtől vagy nem hiszi a tartalmát, annak ajánlom, most rögtön írja be a keresőbe: “lyrics Zodiac Mindwarp and the Love Reaction: Hoodlum Thunder”.
Azt fogja többek között olvasni az 1991-ben kiadott lemez, a Hoodlum Thunder azonos című számának szövegében, hogy „…Whatch out kids, / New nazis on the block, / Your New World Orders, / The same old shit, / Your ugly sister’s slippers still don’t fit…” A korong másik számában pedig azt, hogy „…Government is not the solution to your problems! / Government is the problem!…” (Ez utóbbi közvetlen idézet Ronald Reagantól…)
Ezzel egyetemben máris ott tartunk, hogy minden elismerést kiérdemlő öngyilkos merészséggel, sőt, egy kamukaze elszántságával, 1991-ben, hatalmuk teljében, Zodiac Mindwarp énekes, (aki valaha Mark Manning volt, grafikusművész és szerkesztő a brit Flexipop c. zenei szaklapnál, azonban egy jó nagy adag hallucinogén után – így szólt a fáma – előugrott überelhetetlen inspirációja hivatástudatával együtt, és alteregója, Zodiac Mindwarp, titániummájával, amilyen jutott Cobalt Stargazer gitárosának is, Slam Thunderhide akkori dobosának és Flash Bastardnak is, aki a basszusgitárt pengette-zúzta többek között), valamint a Love Reaction által a világ fülébe üvöltötték a Hoodlum Thunder c. második nagylemezükön a fent jegyzett sorokat.
És nem egy újvidéki fiatal életét juttatták a másokétól teljesen eltérő vágányra, de talán több százét is. A helyi Jimbo (ha ugyan lett volna ilyesvalaki, mert mindannyian jófejek voltunk, akik csak szerettük, és senkin sem alkalmaztunk erőszakot) gyönyörű, sajátkezűleg készített borítókkal, később már fénymásolt borítókkal látta el a „kazikat”, azaz a Zodiac–zenei anyaggal televételezett kazettás, minőséges magnószalagokat (sokszor például a TDK SA-X sorozatát használtuk hordozóként). Meg-megállítottunk az utcán néhány mit sem sejtő fiatal punk- illetve heavy-gyanús skacot, s rákérdeztünk, mit hallgat… Amikor kiderült, hogy Zodiacot még nem, a legnagyobb alázattal átnyújtottunk egy Zodiac-kazettát és felbátorítottuk a gyerkőcöt, hogy próbálja ezt meghallgatni, nem fog csalódni.
Így bővült-tágult Zodiac Mindwarpék kultusza szülővárosomban, mindaddig, amíg valamelyik 2001 utáni nyári, zenés fesztivál – a kétezeregyes, emlékszem, teljes kilencnapos volt, s csakis az mentett meg, hogy újságíró kollégám elhessegette a mentőket, akik mesterséges légzést, meg-még-ki-tudja-mit-nem akartak rajtam alkalmazni, amikor az akkori Magyar Szót tudósítva az eseményről elbóbiskoltam az akkor még létező, ki-nem-taposott pázsiton… Kilenc napos fesztivál több száz fellépővel egy napi újságíró számára is komoly kihívást jelent… Szóval a kultusz Újvidéken nem halt ki, és láss csodát: türelem rózsát terem – az újvidéki Zodiac-kultusz legalább addig virágzott, amíg a híres-hírhedt banda a(z) (=EXIT) fesztiválon fel nem lépett élőben, őfelsége, a Tetovált Ütemmessiás, Mark Manning és sorkatonái… A ’89-es Tattooed Beat Messiah volt az első nagylemezük címe, a High Priest of Love c. ’87-es EP után jelent meg. A zene, a kivitelezés módja, az ének, a szövegek olyannyira egyediek voltak, hogy addigra már annyi punkon edzett fülemmel sem tudtam semmi addig hallottal összehasonlítani, s számomra is csak jóval később vált világossá, amit Zodiac a Hoodlum Thunder c. második nagylemez gyöngyszemén, a zárószámon, a „Meanstreak” címűn énekel, hogy ti.: “… I’m a black priest in the Jungle, / I use high-tech sourcery…”, tehát, hogy ő egy (nagy) fekete mágus a „dzsungelben” és high-tech varázslásra (azaz az akkori csúcstechnologizált varázslásra – digitális technológiát is bevetve) adta a fejét már az első nagylemezen is. Tehát a digitális effektusok által teletűzdelt részek is jelen vannak már, pl. a virtuóz gitárjáték mellett – talán el sem kerülhették –, természetesen a debütáló nagylemezt sem.
Emlékszem, akkoriban az első lapok, amelyek beszámoltak róla (a Zodiac Mindwarp és a Love Reactionről), „new hippy”-nek próbálták elnevezni itt-ott az irányvonalat. Megpróbálták őket is begyömöszölni valamilyen skatulyába. Később, amikor Amerika is részben rámozdult zenéjükre, a Hoodlum Thunder idején, amelyen maga Alice Cooper is szerepel, sőt, Zodiac-kal együtt írták és adták elő a „Feed my Frankestein” c. számot mind a Hoodlum Thunderen, mind Alice Cooper annak idején nagyon jól fogyó Hey Stoopid-ján. És húzták elő az először megjelent EP-hez, a High Priest of Love-hoz képest sokkal lassabb, azonban szintén legalább annyira ütős dzsókereiket, mint az a High Priest of Love EP-n a „Speed King”, a „High Priest of Love” címadó szám és a „High Heel Heaven” volt. A Hoodlum Thunderen pedig a címadó, azután az „Elvis Died for You”, az „Airline Highway”, a „Feed my Frankenstein”, (M)Alice Cooper-rel. Az USA főleg azért kezdett odafülelni, mert ennyire szókimondó dumát azóta sem hallott a világ, természetesen, hogy még véletlenül se bagatellizáljuk el tényleges érdemeiket, de leginkább azért is, mert a Guns N’ Roses nyitó/előegyütteseként léptek fel a Guns-t megasztárokká tevő turnén.
Az már az újabb kor rossz, sőt elvetemült szokása, hogy minden olyan zenét, amit nem lehet pontosan körülírni, de „harapós” és „morgós” gitárjátékot, egyszóval a “dzs-dzs-dzs-dzs–hangzást” tartalmazó zenét (heavy) metálként aposztrofál. Pedig Zodiac korában pl. még létezett sweet-metál (a Sweet együttes nyomán), hair-metal, power-metál, speed-metál, thrash-metál, death-metál, love-metál, hard rock, new wave, blues-punk, folk-punk (mint amilyen a The Pogues volt), és szinte megszámlálhatatlan sok más rock’n’roll-irányzat. Gondoljunk csak Lemmy Kilmisterre és a Motörheadre, amelyet ma már mindenki csak heavy metálként jegyez, pedig Lemmy szinte minden koncertjük elején bemondja a boogie-gyökerű, blues-skálákon nyugvó, rendkívül erőteljes és torzított, gyors gitárzenéjükről, hogy: „We are Motörhead and we play Rock’n’Roll!!!”
Persze mi is hallottuk, megvettük, beszereztük a Guns N’ Roses debütáns Appetite for Destruction lemezét (kb. „Rombolási étvágy”), azonban mindenki számára a legelső pillanattól fogva világos volt, hogy Zodiac-ék minden egyes számmal kenterbe verik őket… Cobalt Stargazer legalább annyira „őrült” gitáros volt, mint Kerry King a Slayerből… Amit Zodiac és tsai a második lemezen műveltek, már inkább volt sweet-metal, erről tanúskodik saját korának Screamin’ Jay Hawkins-e, Alice Cooper jelenléte is, a horror-rock második számú kulcsfigurája is, aki sweet metalt játszott világéletében…
Ami a Tattoooed Beat Messiah nagylemezt, ezt a tényleg kivételesen jó korongot illeti, a bevezető a „Wolf’s Speech”, a kezdő „Prime Mover” (az elsődleges mozgató, Istenre utal), a „Skull Spark Joker”, a „Bad Girl City”, a „Holy Gasoline”, az „Untamed Stare”, a „Planet Girl”, a „Born to be Wild”*-átdolgozás szinte semmi addig létezőhöz sem volt hasonlítható. (* Eredetileg: Steppenwolf-szám – hard rock az együttes műfaji besorolást illetően –, de itt ki kell térnem arra, hogy a könnyűzenét illetően ma már szinte meghatározhatatlan, hogy mily sokféle műfaj fuzionált mi-mindennel, s milyen címkéket ragasztgatnak-ragasztgattak a zenékhez az azokat beskatulyázni szeretők, illetve orientációs pontokat kreáló emberkék… Az együttes neve magyarul Sztyeppei farkas volt: lásd Hermann Hesse német író, a Siddhartha szerzőjének regénycímét. Ő írta Az üveggyöngyjáték címűt is, legérettebb és legkiválóbb regénye egyben pont ez.)
Itt kell megemlítenem a lemez (Tattoed Beat Messiah) B-oldalának további számait is, a felejthetetlen „Let’s Break the Law”-t, a „Kid’s Stuff”-ot, és a címadó, tényleg hard-rock-heavy „Tattooed Beat Messiah”-t is.
A lényeg, hogy a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes években oly sok minden történt egyszerre a popzenén belül, a raptől a Chicago-house-on keresztül a Grebo-ig (Gaye Bikers on Acid volt az irányzat egyik jeles londoni képviselője), valamint a mai napig át-átdolgozott – például az Asian Dub Foundation által – Pop Will Eat Itself, majd az Acid-house-ig és acid jazz-revivaljáig, hogy művészet volt követni a Snap!-től („The Power”) a Stereo MC’s-ig, később a Kraftwerk újrafelkapottságáig („elektro-pionírok”), az euro-dance-ig, azaz pl. a Scooter-ig, de mindezekáltal a G-rap előtérbe lépését szorgalmazó Amerika (megműtötték a Public Enemy és társaik politikával átitatott rapjét, s így jött létre a „muscles and boobs” – irányíthatóan kezeskedő, „kiherélt” pisztolyos-muszklis-cicis videókban pózoló vonal), s a krimikbe illő gengszteralakok váltak még az egészen kis gyermekek ideáljaivá is, a lakosság szemében a főhősökké az utcai bandák „rímeket köpő”’ brutális és jórészt primitív vezéregyéniségei – elsősorban a muziko-verbális rapfronton.
Zodiac-ék nem modanivaló nélkül jöttek el közénk, és nem véletlenül sütötték el a legeslegnagyobb számaikat a Hoodlum Thunderen, amelynek borítója épp egy fissziós gombát, atomrobbanást ábrázol, lehet, hogy még azt az örömöt is jelképezi a kép, hogy valaki(k) sokat szenvedtek, amíg egy olyan pozícióba jutottak, hogy „óriási” nyilvánosság előtt „robbanthatnak” a szövegekkel/szavakkal (lyrics), amelyeket szépen csomagoltak be, manírosan és egyszerre dramatikusan a Hoodlum Thunderre.
Minden bizonnyal – hisz Mark Manning énekes rockújságíróként működött, szerkesztőként, mielőtt létrehozta a Zodiac Mindwarp and the Love Reactiont – tudta/tudták, hogy mi lesz a vége az ekkorára tátott szájának, mégis megkísérelte a lehetetlent, az „Új Birodalmat”, akárcsak Zdenko „Frantic” Franjić a Balkán Underground-császára a Slušaj Najglasnije!/Listen Loudest! nevű kiadóházával Horvátországban, aki az egyik legeminensebb, a „Bombardiranje New York-a” nevű garázs-inváziós válogatáslemezével (amellyel kapcsolatban 1985 táján azt jövendölték az Óceánon túlról, hogy épp Jugoszláviából fog megérkezni a garázsrock-invázió) megkísérelte porig bombázni zenefelvételeinek minőségével a mit sem sejtő amerikai állampolgárt, mármint azokat, akik akkoriban még nagyban szenderegtek, s nem voltak még többszázezres „I’m the 99 percent”-nevezetű tüntetések sem… Alex Jones-rádióról pedig, akkoriban szó sem lehetett… nem lett volna egyáltalán kinek sugároznia – pár napja pedig azt olvastam a neten, hogy Jone-nak magántulajdonán is túl kell már adnia [másfél milliárd dolláros büntetése miatt)…
A Zodiac Mindwarp and the Love Reaction, miután többek között közölték a nagyközönséggel még a Hoodlum Thunder-en, hogy: „Tomorrow Belongs to the Love Reaction”, vagyis: A Jövő a Love Reactioné, a későbbiekben, pl. a ’94-es One More Knife c. korongjukkal megüzenték, hogy semmi sem tabu már számukra, nemcsak, hogy végtelenített alkoholizálásokról, de pszichoaktív szubsztanciákról és „Lager Women from Hell”-ekről, „Prostitute”-okról – a könnyű nőcskék náluk a legsablonosabb téma. Sőt a „Hoodlum Thunder” még pornófilm-szövegmintákat is tartalmaz, ezek tisztán hallhatóak a „Trash Madonna”c. kifigurázósdiban, az egész dolog szerencsére mindig a nagyzolóan humoros oldaláról van megközelítve, úgyhogy talán megbocsátható. A One More Knife-on van a „Cleopatra Rising” és a „Cool Vertigo” is, amellyel kapcsolatban elég lenne az is, ha eszünkbe jutna Alfred Hitchcock híres filmje, a Vertigo…
Az új évszázad sem kerülhette ki az állandó jelleggel fel-feltűnő Zodiac-ékat. Az I Am Rock 2003-ban jött ki, a címadó „I Am Rock”-ot hordozza, van még rajta egy teljesen őszintének tűnő szerelmi vallomás, a „Jane in Blue”, amely majdnem-szalonképes szám, a „Hurricane” c. ismét őrülten „sex-drive”-os szám, a „The King of Love”, a ”Helsinki Motorcycles”, a „20.000 women”, a „The Devil Drives” c. paródiaszerűségek és még sok más excesszus… A 2005-ös Rock savage c. nagylemez, a „Lager Woman from Hell” és a „Hangover from Hell” meg már nem tudom pontosan hol találhatók, talán a „Psycho-Active” kisebb „slágerhez” és EP-hez van valami közük. Annyi bizonyos, hogy még a 2010-es We are Volsung (valószínűleg német érdekeltségű kiadó számára létre hívott lemez), amely a „Stark Von Oben”-t (Hitler fenevadjainak „Istenét”, „The Strong One from the Skies”) c. számot is tartalmazza, és nem is annyira rossz, mint azt egyesek feltételezik róla, azonban itt már „Zod”-ék szeretve szeretett Tarot-kártyái nem szerepelnek… Vvan rajta még egy pár minden-északi-Isten-vérszomjas-általában paródia, mindent összevetve ismét egy humoros korong, már a címe is az: „We are Volsung” („Mi hamisítványok–Falsok vagyunk”)..
Ha még nem esett volna le, „Zod”ékat azért (is) lehet nagyon szeretni, mert mint minden jó mesemondónál nemcsak a zene a kiváló, hanem a szövegek nyilvánvalóan borzalmasan nagyzolóak, röhejesek, s könnyedén meglehet, hogy épp ez a legritkább, és ezáltal legértékesebb is a könnyűzene világában, mert túl komolyan veszik magukat mindazok, akik „fajsúlyos” zenét akarnak létrehozni. Itt azonban minden egyszerre van jelen: a nagy szavak, a punk-„attitűd” (negatív konnotációival, mint ahogyan a szót az USA-ban használják leggyakrabban) és -ruhaviseletek, -kiegészítők viselete, mint pl. a biztosítótűké, badge-eké, II. világháborús sisakok és punk-frizurák viselete (leginkább a kezdetek kezdetén, a High Priest of Love EP.-n), a költészet, a feltétlenül létjogosult lazaság, a hóbort, végtelen alkoholizálásokról szőtt történetek. De főként a humor, mint ahogyan az őseredeti formájában látható-hallható a róluk szóló humoros „dokumentumfilmben” is, amelynek Sleazegrinder a címe. Ez eredetileg Cobalt Stargazer gitáros hangszerének a neve. Miután végignéztem 1990-ben – ennek idestova immár 34 éve – azóta tévét nem nézek, ugyanis Zodiac fog egy szép nagy Magnum-pisztolyt benne, célba veszi a tévékészüléket és tüzel!!! – s nem véti ám el a célját! Ebben a félig játék-félig dokumentumfilmben kiderül az is, a bandának van egy nemhivatalos tagja, Gimpo (feltételezem, hogy tkp. olyan roadie-szerűség lehet), azaz a Béni, kb. úgy van beállítva, mint Q.T. (Quentin Tarantino) későbbi, 1994-es filmremekében, a Pulp Fiction-ben (Ponyvaregény) a „The Gimp”, (persze ezzel is megelőzve még Quentin bátyánkat).
Egyszóval, illetve egy pár szóval élve: hihetetlen, de igaz!
Zodiac MInswarp 1989-es fellépése New Yorkban (Fotó: Wikipedia; Háttér: Pixabay; Montázs: Szappanos Veronika/SZMSZ)
