Az igazat megvallva, kissé nehézkés gondolat jó vastag, meleg gyapjúkabátra gondolni, miközben odakinn tombol a 38 Celsius-fokos nyár. Ámde akármilyen furcsa is, a szöveg igazolni fogja önmagát. A band érdemeihez kétség sem fér. Nina Persson szelíd, szőke svéd szépség, aki egész fiatalon vált a zenekar énekesnőjévé és jó pár embert ejtett ámulatba a sötét tónusú heavy metál-átdolgozásoknál: hogy mi is ez, itt egy törékeny hölgy, aki valamelyik Ozzy Osbourne (eredetileg: Black Sabbath)–számot nyomja, kristályszerű hangjával, törékeny szépségével, kifinomult technikával, jó adag Lolitasággal… Álljon már meg a menet, mi is ez tulajdonképpen, ami most szól?
S ami most – azaz akkor – épp szólt nem volt más, mint az 1992-ben alapított jönköpingi The Cardigans – Nina által angolul megszólaló banda –, akik vettek egy-egy tömény heavy-s pl.Black Sabbath „Iron Man”-t – mindhárom első albumuk (Emmerdale 1994, Life 1995, First Band on the Moon 1996) legalább hármat-négyet hordoz), átdolgozták és a nem-metál hangzáshoz szokott fülekhez idomították őket. De nem úgy, hogy diszkót csináltak volna belőlük, illetve kisemmizték volna őket, hanem, mint említettem, „nem-kioperálva” olyan szögből közelítették meg őket, ami minden volt, csak épp nem hagyományosnak nevezhető… Meghagyták az alapban súlyos atmoszférát hordozó számokat – gondolom, még egy skandináv számára sem egyértelmű mutatványossággal – azokká, amik, csdak merőben más hangszereléssel. S itt már ott tartunk, hogy elmondhatjuk, pedig ki sem néznénk – úgy blindre – belőlük, hogy szakmailag nagyon is megpatkoltak voltak Cardigans-ék…
Selymes, de veszélyes cseppenként párlódik le a hallgatóban a lényeg. Itt van a nagyon szolíd alapokat, különös nyakatekertséggel szolgáltató banda. Igaz, mindennemű vadulás nélkül, de nem laposan, sőt! Aztán Mrs.Persson fenoménje, aki igazi skandináv-uráli pofacsontozatával nem a legékesebb példánya a fajelméleteknek, ám, amikor kinyitja a száját, és elkezd halkan, majd a későbbi albumokon teljes hangerejét és -terjedelmét bevetve varázsolgatni, itt-ott szedné össze magát a fickó, aki nemet tudna mondani egy ilyen vonzerejű hangnak a zenével való ötvözése hallatán…
Esetükben a „keserédes” alapszó. A masszív, tökéletes ritmusalapok és szinte tökéletes harmóniákkal operáló zenéjük tükrében feltűnő, mennyire is azok tudnak lenni. A „Lovefool” c. számban, amely elsőként hozta el a nagy sikert számukra, mivel szerepelt egy Romeo+Juliet c. 1996-os játékfilmben is (Leonardo DiCaprióval és Claire Daines-szel), habár már az első két lemezükkel is szép bázist sikerült kiépíteniük hazájukban, de még Japánban is, a „Your New Cuckoo”-val is. Szinte minden asztalra letett alkotásuk magán hordozza ezt az unikátum-pecsétet, s az örökké visszatérő licht-motívumuk pont a „keserédes”.
a Grand Rurismo c. nagylemezüket 1998-ban adták ki, ezen szerepel az „Erase-rewind” és a „My favourite game” is. Két év kihagyás után jött le a langyosabb hangzású Long Gone Before Daylight 2003-ban, majd rendkívül erőteljesen és éretten a Super Extra Gravity 2005-ben. Ennyi máris elégnek bizonyult a band számára, hogy előléphessen a ’90-es évek második felének és a 2000-es évek első felének legjelentősebb rock-előadói közé, eredeti megközelítésükkel és előadásmódjukkal bizonyára nem téved nagyot, aki akkoriban rájuk fogadott. És én rájuk fogadtam.
Peter Svensson és Magnus Sveningsson mindketten heavy-metál arcok, zenészek voltak eredetileg, majd kiegészültek Bert Lagerberg-jel (dobos) és Lars-Olof Johansson billentyűssel, Nina Perssonnal a mikrofonnál, aki számára egyszerű és üde volt a zenéjükhöz való közelítés. Örült, hogy szórakoztató fickókkal van körülvéve, amíg csak stadion-rockba nem torkollott az egész… A nagyon szerény kezdetektől, amikoris mindannyian egy lakásban éltek, az utolsó előttihez és utolsóhoz tucatnyi videót gyártó The Cardigans sok mindenen ment át és egy tökéletes pályát futott be, ami csak a rocksztárok számára van fenntartva.
The Cardigans 2004-ben. (Fotó: 13bobby/Wikipedia)
