Kampányrendezvényen készült a fénykép, amely, ahogy mondani szokás, beleégett a retinámba. A fotón minden rajta volt, ami jellemzi a folyamatosan csökkenő közösségünket, amely tagjai nem hosszú távú jövőképekben gondolkodnak, hanem a többségük máról holnapra él, és a saját sorsával, életével foglalkozik, főző- és szakácsversenyekkel, valamint tánccal és énekkel bizonyítja magának és a környezetének is a nemzeti hovatartozását.
A helyiek többségének lábán papucs, a politikusok pedig több száz eurót érő cipőben vannak, amely nem ragyog úgy, mint a városban, amiről a poros róna gondoskodott. A vendéglátókon egyszerű pólók, a másik oldalon drága öltönyök: akad, akin jól áll, akad, aki hiába próbálkozna, begombolni már nem tudná. Őszinte mosolyok helyett inkább erőltetett vigyorok, de a többség rezzenéstelen arccal várja a pillanatot, hogy repüljön már a kismadár. A háttérben szalmarakás, mellette omladozó ház, amelynek egyik felén levélcserép látható, a másik részén meg semmi, vagyis csak a cseréplécek, itt aztán biztosan beesik az eső, ami miatt a ház sarka már katasztrofális állapotban van.
A látogatás véget ért, aztán befejeződött a kampány, és a választások is lezajlottak. Vajdaság-szerte semmilyen változás nem várható, továbbra is ugyanazok az emberek vezetik majd a községeket, akik eddig, egy-két személycserét leszámítva, amelynek semmilyen hatása nem lesz az ott élők életére. Megint győzött a „jaj, csak rosszabb ne legyen”, és a „minden politikus egyforma” mottó, aminél károsabb gondolkodás a jövőt illetően aligha akad.
