Emlékszem, amikor idősebb haveromtól kölcsönvettem a zenét tartalmazó kazettát. Úgy 11 éves fejjel, és otthon egymagamban beraktam a deckbe – szinte kirázott a hideg, hogy: e-eez meg miii??? Rohantam a lejátszóberendezés felé, kikapcsolni.
Nagymesterei voltak a hangulatkeltésnek, kiskamasz létemre szinte nemcsak a vér az ereimben, de a sh*t is belémfagyott, amíg a „Bela Lugosi’s Dead“ és a „Dark Entries“ szólt, vagy éppen a „Stigmata Martyr“.
Szép karriert futottak be. Egy valóban indie- és tényleg alternatív együttes, amely a post-punk-rockból indult még 1978-ban és egyedi gitárakkord-hangokkal, valamint távoli, torzított szintihangok hideg keverékéből teljesen egyedi hangzást hozott létre. Peter Murphy különleges énektehetségével – a new wave részeként vagy sem – a darkot, más néven gótikus rockot, azaz a goth-rock irányzatot pörgette be. Annak idején sem értettem – ma sem értem – hogy miért és hogyan esett szét, hiszen még Japánban és az USA-ban is sikerrel turnéztak. Mindennemű alkotói szabadsággal rendelkeztek, s – a kiadók számára is előnyös módon – jól fogytak a lemezeik. Vajon miért engedték meg maguknak a könnyelmű feloszlást? Kultusz-státuszra tettek szert, és követőik száma talán soha nem is haladta meg egy-egy egészséges kultusz létszámát, de kultuszuk mindazon évek során, még a kilencvenes évek második felében is virágzott, sőt amint az alant ki fog derülni, virágzik a mai napig.
Talán olyanok voltak az idők, a punk-robbanás után a new wave és a szinte velük (Bauhaus) párhuzamosan működő legendás, manchesteri Joy Division szellemisége áthatotta őket is. Mindkét együttes 1979-ben adta ki debütáló nagylemezét. A Joy Division, Ian Curtis rendkívül tehetséges költészet-wunderkind, és epilepsziás rohamoktól gyötört különc-énekes tragikus halála miatt (Curtis felakasztotta magát, a rossznyelvek szerint szögesdrótra), a Bauhaus pedig a negyedik, 1983-ban megjelent sikeres Burning from the Inside után bomlott fel. Még pezsgett minden a rock and rollt megreformáló punk utáni kavarodásban, zsongtak az új hangzású bandek, mindenhol újabbnál újabb életerős kis csodák teremtek. Nem konzumszellemiségű „előadókkal“ teli világban éltünk még, és nem lehetett pontosan tudni, a évében (mint pl. manapság a YouTube-on) mekkora hallgatottságnak örvend egy-egy band. Nem voltak pontos számmutatók, de tény, hogy az egyszer s mindenkorra olyan masszív kultuszt kiépítő bandek, mint a Bauhaus, akkoriban is kevesen voltak, s a most beszerzett adatok fényében világos, hogy mi is az, aminek nem jár le az ideje. a Spoitfy-on a Bauhausnak 880 ezernél is több követője van, és az ott havi szinten maghallgatott zeneremekek száma 746 ezer hallgatásra rúg. A mai 96 milliós meghallgatottsággal rendelkező Billie Ellishez képest ugyan nem túlzottan sok, de ne feledjük el, hogy a) Billie Ellish egy új-zélandi hölgy, Lorde amerikai plágiuma, azaz, rossz szóval élve: klónja, illetve Lorde-imitátor (akit a természet talán kevésbé szép, illetve formálható fizikummal áldott meg, azonban hangja, sőt lemezének megszólalása is kenterbe veri Billie Ellish bármely megjelenési formáját); b) a Bauhaus idején a „video killed the radio-star“ még nem bontakozott ki full-effectben; c) a Bauhaus idején nem volt még globális a zenebiznisz sem , és elsősorban a zenészek szerettek kísérletezgetni, a zeitgeist, korszellem hozadékaként élénk zenei élet folyt a punk-robbanás után.
A mimimalisztikus, sötét, eklektikus gitárhangzást hozó Ash zenefelelős-vokálos-gitáros, a basszista-vokalista David J. Haskins (J.) és Kevin Haskins dobos a The Craze néven, trióként zenélgettek és léptek fel, amíg az egyesült királyságbeli Northamptonban meg nem alakították a Bauhaust az énekes Peter Murphy elsőprő erejű performanszaival. Murphy erőteljes hangja, nagyszerű énekstílusa – egyenesen a boszorkányüldözéskori máglyák füstjéből előlépve, Lugosi Béla fekete-fehér vámpírfilmjeinek zenei betétjei is lehettek volna az itt-ott szaxofon-szólókat is szerepeltető zenei alkotások, amelyeket az atmoszferikus hangzásteremtés mesterei, Ash és Murphy teremtett meg. Két utódcsapat jött létre, Peter Murphy, oldalán az egykori Japan-tag Mick Karnnal a Dali’s Cart alakította meg, majd szólókarrierjét kezdte (volna) istápolni, míg a fennmaradó három tag, előzőleg némi bolyongásokkal, végül megalakította a Love and Rockets-ot, ami a viszonylag szolíd megszólalású bandák stílusjegyeit hordozta magán, de olyasmiről, hogy kiugró, vagy műfajlétrehozó, persze szó sem lehetett.
Az első slágerük a „Bela Lugosi’s Dead“ single-jük volt 1979-ben, és habár a pop-listákon nem szerepelt, de facto a gótikus rock himnusza lett, évtizedekig szerepelt az alternatív listákon az Egyesült Királyságban. Ezt követte a Beggars’ Banquet leányvállalata, a 4.A.D. (a nevét ne felejtsék el, ennek a névnek nagy a renoméje, Adrien Sherwood későbbi sztár-producerrel az élen). Ezzel a névvel indult el a kisebb, de fontos kiadók alternatív inváziója! Ennek vették fel a „Dark Entries“-t, 1980 januárjában a második single-jüket és a harmadikat is, a „Terror Couple Kill Colonel“ címűt, amely ismét sláger lett az indie-listákon; szeptemberben a T-Rex „Telegram Sam“-jének átdolgozását, majd az In the Flat Field c. debütáns nagykorongjukat, amely az Indie-listákon az első helyet birtokolta jó sokáig, a pop-listákon pedig csupán a 72-edik helyet. De nevetséges is lett volna, ha följebb mászik a pop-listákon: amit ezek a fickók készítettek, minden volt, csak pop nem. Keményen alternatív művészet, nem holmi taknyot-nyálat egybenyűvő–egybefolyató „new kids on the block“…
Művészi igényű, az undorgroundért vért-verejtéket nem kímélő minőségi „szórakoztatás“, és ha hiszik, ha nem, az ilyenből tényleg kevés van.
A harmadik lemezük a Mask volt, egyben kommerciális siker is, a 30 legjobb pop-album közé is bekerültek, mivel metál- és más szonikus textúrákat is elegyítettek az eredeti képleteikbe, így sosem elárulva azokat, sőt, csakis megközelíthetőbbé téve a szélesebb hallgatóság számára is.
1982-ben kiadták a Searching for Satori c. EP-t, és még ugyabben az évben a Spirit c. single-t is, amely a aq negyvenötödik helyezésig ért a hit-single-ek listáján, ugyanebben az évben később pedig David Bowie Ziggy Stardustjánk a feldolgozását is, ami pedig az előkelő 15. helyet érte el a single-listákon, a Sky’s Gone Out c. nagylemezükkel pedig megszerezték az előkelő 4. helyet a poplistákon. Mivel Murphy lebetegedett (mint már említettük, tüdőgyulladása lett), a következő nagylemez, a Burning from the Inside felvételeinél Ash és J. sokkal inkább személyes alakúra tervezte (meg) a számok arculatát, s a Sky’s Gone Out-ot népszerűsítő japán turnéról épp visszatérve elkezdhették népszerűsíteni Angliában a Burnin’ from the Inside-ot, amely szintén gazdasági siker (is) lett, a 13-adik pozícióig kúszott fel a nagylemezek listáján.
Amikor a Love and Rockets és Murphy szólókarrierje is egyre csak hátrált, újra megfontolták az újraegyesülést. Az eredmény egy teljes turné lett, végállomása New York, s terméke, amely a New Yorkban, a Hammerstein Ballroomban rögzített Gotham 1&2 CD. 2008-ban még egyszer – egyelőre úgy tűnik, utoljára – előbújtak, hogy valóra váltsák, amit beígértek: hogy rögzítsék utolsó stúdiómunkájukat, a Go Away White címűt és áruba is bocsáthassák azt.
A Bauhaus Londonban, 2006 februárjában (Fotó: Pedro Figueiredo/Wikipedia)
