A máig létező legnagyobb mítosz a rock’n’rollon belül és azon túl is, a szórakoztatóiparban a 27-esek klubjáé, azon alkotóké és előadóké, hírességeké, akik 27 éves korukban már nagy sztárok voltak, (világ)hírnévre tettek szert, és el is hunytak fiatalon. Biztos, hogy igen népes a klub. Ide tartozik, Jimin (James Marshall „Jimi” Hendrix, szül. Johnny Allen Hendrix, 1942–1970) kívül Jim Morrison, Janis Joplin, Brian Jones – a Rolling Stones [ld. a Helyreigazítást a szöveg alatt] háttérvokalistája és multiinstrumentalistája, zeneszerzője és szövegírója, a „Sympathy for the Devil” megalkotója –, Kurt Cobain, valamint Amy Winehouse is.
Egy kis numerológia: 27 – ha a kettőhöz hozzáadjuk a hetet, kilencet kapunk, s ha fejtetőre állítjuk, elébünk kerül egy hatos… És itt jut eszembe Jimi Hendrix „If 6 was 9” c. száma, amelyet az individualizmus himnuszaként is gyakran emlegetnek. A második, „Axis: Bold as Love” c. The Jimi Hendrix Experience c. albumról, amelyet a közismert Axiom Funk is előadott anno, pl. az 1996-os Stealing Beauty c. Bertolucci-filmhez készült válogatáslemezen is. A filmben Liv Tyleré a főszerep. Collins, mellesleg, még 2017-ben is új albummal rukkolt elő, címe: Worldwide Funk.
Ugyanakkor az is tény, hogy Jimit a „mentősök” szakszerűtlenül helyezték a járműbe, amelyet „mentőautónak” hívtak, és kötözték annak üléséhez oly szilárdan-fonákul-durván, hogy tulajdonképpen saját hányadékában fulladt meg… talán azzal az „üzenettel” az akkori USA-ban, hogy tudja meg minden fekete, akinek helyén a szíve, mi várhat rá, még ha épp akkora sztár is, mint Jimi. És Jimié nagyon a helyén volt, csakhogy ő a Fekete Párducokhoz tartozását nem militáns erővel fejezte ki és élte meg, hanem művészetével, verhetetlenül.
Sziklaszilárd tény, hogy a Jimi Hendrix a producerének (Michael Jefferynek, akit hosszú-hosszú időn át ott akart hagyni), többet ért holtan (egymillióra volt biztosítva), mint élve, míg a befolyt jogdíj-, lemezeladási-, és egyéb összegeket (legalábbis ezt mesélte a napokban egyik hozzáértő ismerősöm) 15-16 millió dollárosra becsülték, a hatvanas évek legvége felé, amikor a dollár vásárlóereje minimum négyszeresét érte mostani értékének… Jimiért, akinek halála pillanatában összesen 1900 dollár körüli összeg volt a bankszámláján, a fekete párducért, aki zenéjével lázadt gépfegyver helyett, 1970. szeptember 18-án jött el a kegyetlen kaszás (the Grim Reaper).
Jimi balkezes volt és emellett a tökéletesség megszállottja is. Az „All Along the Watchtower”-ját (eredetijét Bob Dylan írta) több mint ötvenkétszer felvételezték újra és újra, amíg olyanra nem sikeredett a „take”, amilyenre Jimi megálmodta. Amikor egyszer meghallgatod, soha többé nem tudsz szabadulni szépségétől, amelynek tükrében Dylan szövegére újabbnál újabb megvilágításba helyezett rímek íródnak fülvájatainkba, idegrendszerünkbe. Zenei, hangszerelési és más megkülönböztető rétegek ivódnak koponyánkon belülre, rossz szóval: agyunkba, jobb szóval: elménkbe, még jobb szavakkal: Jimi zenéjére egyre éhesebb lényünkbe…
Az „All Along the Watchtower”-ben a „There must be some kinda way outta here, / said the drunkard to the thief…” – hangzik az első két sora a dalnak és megnyílik, nagy robajjal, Jimi utánozhatatlan hangorgánumával a zene mennyországának a kapuja. „… there’s too much confusion, / I can’t get no relief…” – folytatódik tökéletesen kiénekelt szavakkal, amelyeknek erejével talán csak az őseredeti Logosz ereje lenne összemérhető… Ha Bob Dylan jó számot írt – és nem egyszer sikerült ez neki, a „The Hurricane” c. gyors tempójú balladája pl. imádni való, Jimi megtette a jó számmal azt, hogy a halhatatlan „slágerek” nagyságrendjébe emelte azt. Az eredeti számai, eredeti szövegeivel pedig a nagy formátumú költészet nélkülözhetetlen esszenciájával ható műremekek. Példának a „Crosstown Traffic”, a „Dolly Dagger”, a „Stone Free”, az „Angel”, a „Castles Made of Sand” és a „The Wind Cries Mary” elemi erejű toposzaikkal és Jimi hangjával élnek már örökké a kollektív emlékezetben.
Látod-hallod már, igen! – ez zenei vallás, gyónás, bocsánat bűneinkre, áldás és megváltás (Indiában azt mondanák az Ítélet és Kegyelem szavakra: Karma és Karmaoldás), és ez költészet a legigazibb fajtából, remekmű, ez a valaha létezett aranykor része, nem holmi ócska színház, hanem egy önmagát tökéletesre formált alig huszonegynéhányéves zambu (fekete-bennszülött amerikai keverék) suhanc fényesre csiszolt gyémánt-varázslata! A „voodoo” jelző saját ajkáról talán csak azért, hogy a fehér ember ne birtokolhassa, ne mondhassa csakis magáénak ezt a mindenekfölötti, félisteni mágiát… Mert e varázslatában nincs semmi fekete, csakis ragyogó, tiszta fehérre csiszolt fényű (zenei és vokális) tökéletesség. Mert mindama jelzők mellett, melyeket Jimi még életében kiérdemelt, nem kellene a „gitáristen” mellett elhallgatni azt sem, hogy milyen tökéletesen használta istenadta tehetségét a vokális színtéren is, és nem kell stúdióbeli technikájáról szóló legendákat sem gyártani ahhoz, hogy egyértelmű legyen: a tökéletes hallásával a stúdióbeli rögzítés és mixing terén is mily megfellebbezhetetlen varázserővel bírt… Jimi abszolútum volt és maradt mindama zenei és költészetbeli (harc)tereken, amelyeken csak megjelent, s egyik kedvelt „játéka” volt, hóbortja – mint minden rendes zseninek – , hogy az öltözőben (a napokban hallottam haveromtól) elővegyen egy épp aktuális csúcshelyezett számot a listákról és pár előzetes „próba” után a két fehér fiúval, a szintén zseniális dobossal és a tökéletes basszusgitárossal (akik olyan keményen „arbeit”-olnak a számokon, hogy bármely fekete jazz-zenész is megirigyelhetné őket) előadja azt nyitószámként az aktuális koncerten…
Teljesen hiába mondják rá, elbagatellizálni próbálva érdemeit, a „jazz police” tagjai (amelyet Leonard Cohen is jól kigúnyol az azonos című számában), hogy: „ –Jimi? – Jimi oké, oké…”
Jimi bármely más zenésztől megkülönböztethető bármely pillanatában, és amikor Kenny Burrelt vagy Eric Dolhpy-t hallgatsz, felötölhet benned a kérdés: ez most Kenny? Meg hogy: ez most Dolphy?
De Jimi Hendrixszel kapcsolatban még csak meg sem fogalmazódik az ilyen kérdések egyike sem, mert ha Jimit hallasz–hallgatsz, egyértelmű számodra, hogy ez csakis Jimi Hendrix lehet és senki más.
Ilyenkor jut eszembe, hogy Michelangelo a piac számára legkedvesebb részén sétált el a legenda szerint, amikor az egyik márványtömb megszólította: „–Jézus vagyok! Szabadíts ki!!!” Így kezdődött híres Piétájának története, mert Michelangelo tényleg megpillantotta Jézust a Madonna karjaiban a kőtömbben és tényleg lefaragta az utóbbiról a „fölösleges” részeket!
Jimi pedig, balkezes létére, csakis úgy játszhatott gitáron, hogy eleve számára készítettek balkezes gitárt. Ezt tényleg meg is tették, de itt még nincs vége a történetnek! Mert immár azzal is szembe kell néznünk, hogy mindeme minőség mellett, amelyeket lajstromba vettünk, Jimi ráadásul még autodidakta is volt!
Elsőkézbeli, gyakorlati tapasztalatom, hogy a balkezes fiatalembereket még a legjobb jobbkezes gitárosok sem tudják megtanítani gitározni, még csak elfogadható szinten sem. Szabadkán anno előkerítettem az akkori szobatársam kedvéért az itt élő legjobb jobbkezes gitárost, de nem jutottak A pontból B-be sem, nemhogy az ábécé végére. Pedig a balkezes, tanulni vágyó fiúcska sem volt tehetségtelen, a jobbkezes (sajnos már elhunyt) gitármester meg több házat is kiépített tudása gyümölcseiből. A fiúcska „lelkes hálájáról” inkább nem szólnék itt és most, aki majd ezt elolvassa, tudhatja, kiről is van/volt szó…
És! Itt jön a lényegi fénypont: a mai világ legnagyobb, mind a mai napig elhallgatott „fasizmusa” épp az, hogy lényegében ezen a Földön minden-de-minden jobbkezesek számára készült és készül a mai napig, kezdve a margózott füzetektől a balról jobbra való írásmódig a nyugati iskolákban, míg a „jobbról balra”-gondolkodást tűzzel-vassal üldözik mindenhol, legelsősorban az iskolákban, amelyek, ahogyan azt a Sex Pistols a maga idejében szépen megénekelte, lényegüket tekintve: börtönök. („Lásd”/halld a „Schools are Prisons” c. Pistols-számot.)
Ezért volt lehetséges az, ami a NASA tesztlaborjában meg is történt: hatéves gyermekeket vizsgálva megállapították, hogy intelligenciahányadosuk 85 százalékuknál meghaladja a rakétamérnökökét, azonban amikor a tesztcsoportot 10 éves gyermekekből állóra váltották, kiderült, hogy csupán 60 százalékuk rendelkezik a szükséges koefficienssel, majd, amikor 14 éves gyermekekből összeállított csoportot hoztak létre, kiderült, hogy beborult: a tesztalanyoknak csupán 30-35 százaléka érte el az említett pontszámot. Tudják, ugye, hogy ez mit jelent az iskoláztatási rendszerrel kapcsolatban?
Egyértelmű, nem?
Az már, sajnos nem, hogy ezért az írásomért nem fognak lefejezni, illetve valami más akadályt elém gördíteni. De merem remélni, hogy a dolog még vagy a) várat magára, b) elnapolják mindörökre, c) elfelejtik, idővel – a szerencsésebb esetben –, illetve d) el sem olvassák azok, akiknek nem a lázadó rock’n’roll-személyiséget tette pszichéjükben dominánssá az Úristen, illetve e) úgy tesznek, mintha mit sem láttak volna, szimplán elfordítják a fejüket a „cenzorok”.
Amit még érdemes tudni Jimiről, az a következő: A pszichedelikus rock kiötlőjeként is hivatkoztak rá, egyben az egyik legnagyobb valaha is élt rock’n’roll-gitárosként is. Hendrix a Washington állambeli Seattle-ben született, 15 évesen kezdett gitározni. 1961-ben belépett a hadseregbe, de az azt követő évben elbocsátották. Ezután Clarksville-be, majd Nashville-be, (Tennessee állam) költözött, és lassan kiérdemelt egy helyet magának az Isley Brothers háttérbandjében, később pedig Little Richarddal dolgozott, akivel 1965 közepéig működött együtt. 1966-ban Angliába ment, és az Animals-basszusgitáros Chas Chandler lett a producere, akinek segítségével pár hónap leforgása alatt a The Jimi Hendrix Experience-szel , tehát Noel Redding basszusgitárossal és Mitch Mitchell dobossal három top-tízes listán szereplő számot produkáltak, a „Hey, Joe”-t, a „Purple Haze”-t, és a „The Wind Cries Mary”-t. Az USA-beli sikerhez az 1967-es Monterey Popfesztiválon való részvétel után jutott el, 1968-ban pedig kiadta harmadik, s egyben utolsó nagylemezét, az Electric Ladylandet, amely dupla korong, egyben a gazdaságilag legsikeresebb lemeze, és az Egyesült Államok Billboard-Hot 100 listavezetője, maga pedig a világ legmegfizetettebb rockzenészeként szerepelt a Woodstock–fesztivál fő attrakciójaként 1969-ben, majd 1970-ben az Isle of Wight–fesztivál főszámaként, a Londonban bekövetkezett haláláig, amellyel kapcsolatban egykori USA-beli barátnője kérvényezte, hogy a barbiturát-túladagolás és krónikus kialvatlanság következtében (és bizony a krónikus kialvatlanság is ritkán a véletlen műve) bekövetkezettként elkönyvelt halála ügyét felülvizsgálják. A Scotland Yard eleget is tett a kérésnek, amiközben kiderült, hogy szaknyelven asphyxia, azaz a saját hányadékába (való bele)fulladás (talán helyesebben: belefullasztás) végzett vele. Azonban a Yard ezt követően hamarosan megtagadta az ügy további vizsgálatát, s így szinte teljesen biztosak lehetünk benne, hogy az e szövegtest elején tárgyalt eset a valóság talaján áll.
Hogy „az isten”, aki az „Are You Experienced”-et megalkotta és az Axis: Bold as Love–korongon Vishnu többkarú formájával van ábrázolva, aki ezután a dupla Electric Ladylanddel döntött meg minden rekordot, nem a barbiturátok (egyfajta altató–csoport), hanem az emberi rosszakarat és pénzéhség áldozata lett…
Jimi Hendrix (Montázs: Shutterstock)
HELYREIGAZÍTÁS (2024. augusztus 5.): A jegyzet első bekezdésében eredetileg tévesen azonosítottuk Brian Jonest az „AC/DC első énekeseként”. Az AC/DC harmadik énekesét hívták Brian Johnsonnak. Brian Jones, mint fentebb már javítva szerepel, a Rolling Stones alapítója volt. Olvasóink szíves elnézését kérjük. (A szerk.)
