Augusztus harmadik hétvégéjén olyan sorok és ezzel együtt várakozási idők alakultak ki az összes szerb–magyar határon, amelyre nagyon rég volt példa: szinte képtelenség volt úgy Szerbiából Magyarországra jutni, hogy autóval az ember ne várjon négy-öt óránál kevesebbet. És azok, akik megúszták 240 perces várakozással, még örülhettek is, hiszen voltak olyanok, akiknek tíz-tizenegy óra alatt, 37 Celsius-fokos melegben, már nem is tűző, hanem perzselő nap kíséretében sikerült átvergődniük a határátkelőn.
Egyetlenegy hír sem jelent meg, hogy az illetékesek közül bárki is folyadékosztásba kezdett volna, elhelyezett volna néhány mobil illemhelyet, hogy valamelyest elviselhetőbbé tegye az elviselhetetlent.
***
Az egyik észak-bácskai városban már hónapok óta zajlik a városi távfűtés-fővezeték cseréje. Nem sokkal a munkálatok előtt több utcában is újrafestették az úttesten levő jeleket – talán felesleges ecsetelni, az aszfalt felverése előtt ennek a munkának mennyi értelme volt…
De amíg az országban úgy választanak igazgatókat és önkormányzati vezetőket a hatalomra jutott pártok, hogy nem a rátermettséget, hanem azt nézik, ki mennyi pártgyűlésen és kampányrendezvényen jelent meg, és a pártvezető(k) hány fotóját lájkolta, addig nem is kell csodálkozni a végeredményen, amely a határon való átkelés, a folyamatosan csökkenő (gyerek)létszám és az egyre több elvándorló alakjában mutatkozik meg.
