Írni olyan, mint bocsánatot kérni elhunyt, de soha nem feledett nagyszüleinktől: valamiért folyamatos bűntudat gyötör megtett vagy elmulasztott hülyeségeinkért, amit ők persze megbocsátottak nekünk. Nekem. Vasárnap kora délután értem a város határába, a korábban már megidézett Citerna felől érkezve. 
Hogy azért a vasárnap se múljon el feszkó nélkül, a tét aképpen manifesztálódott, hogy az igen szerény, inkább jelképes reggeli – egy-két kávé és ugyanennyi croissant – mellé a nap hoz-e még betevőt, vagy víz leszen a betevő hétfőig. Ebbe a képbe keveredett nagy örömömre az a bevásárlóközpont, ahol az egyre hagyományosabbá váló hering és pesto, valamint kenyér mellé valahogy sör is került.
A város falai lényegében épek, az óváros ezeken belül fekszik és használják: iskolák, templomok, adminisztráció, mozi stb. működnek itt. Belefutottam egy ismeretlen renenszánsz korabeli hagyományőrző felvonulásba, hát volt ott minden, számszeríj, lovagok, dámák, bandériumok, messziről úgy hangzott, mint egy pártgyűlés, nem véletlen, hogy lekéstem az elejét.
Tehát azért nehéz Citta di Castellóról írni, mert bár fényét vesztette, de küzd az életéért, élni akar, telve van valami ódon önbizalommal.
Miután sokadszorra megtaláltam a szállást, a legkézenfekvőbbnek a domonkos-rendiek temploma, annak esetlen rögzítése ígérkezett, annál inkább, hogy a nevezett templomot eredetileg a Templomosok emelték, csak később lett a dominikánusoké.
A templom nyomasztó méreteivel hívja fel magára a figyelmet, illetve nekünk magyaroknak annyira kedves Árpádházi Szent Margit stigmatizációját bemutató freskóval. Számomra ezen a napon két szívet és lelket melengető felfedezés történt: Citernában a kolostor Erzsébetnek szentelve, illetve Margit itt, Citta di Castellóban. Persze akad még szép számmal templom eme negyed négyzetkilométeren, de ezt fedezd fel magad, nyájas olvasó, ha erre visz az utad.
