Az a benyomásunk támadhat, hogy ezt a várost a Jóisten jókedvében teremtette: ugyan nem először járok itt, de jól emlékszem ama elsőre is, amikor lenyűgözött a nyugati lejtőből kiemelkedő meredek fal látványa, aminek a tetején a sokszor és sokat emlegetett templom áll. Ez a látvány fogadja az autóval érkezőt, a gyalogost már a dombháton felhágva is ízlelgetheti a megérkezés lassan beérő gyümolcsének édes ízét, örömét. Az út enyhén lejtős, a nap lágyan süt, ma nem perzsel, arra is jut idő, hogy egy olajfa-ligetben ebédeljek. Nem nagy dolog, pesto és kenyér, vízzel.
Amire nem emlékezhettem, az a gyalog érkezők számára előlátott utolsó kaptató, nem lesz a kedvenceim között emlegetve. 
Mindegy, fenn vagyok a falakkal körülvett városka középkori részében. Azért kell ezt így kihangsúlyozni, mert mint Olaszországban annyi településnek, ennek is van egy római-kori, sőt etruszk alapja, Umbriában mindenképpen. A szállást is megtalálom, némi helyi erők segítségével. A szoba, ahol egy éjszakát töltök, egy komolyabb vasúti kabin méretéhez hasonlatos, vagy még inkább egy harmadosztályú hajókajütéhoz, egy ágy és egy folyosó mellette. A kilátás viszont mindenért kárpótol, hiszen egy parkra néz az ablakom, és az ablakban én magam is.
De indulok a templomhoz, amit Szent Ferenc és követői építettek. Előbb az altemplom, onnan az újonnan létrehozott múzeum olyan ikonokkal, képekkel, amelyeket nem állítottak eddig itt ki, többek között egy Percy nevű egyesült államokbéli műkritikus adománya 57 műtárgyból. Hogy szívünk repeshessen, Szent Erzsébet tekintete újból lenyűgözhet bennünket és honfitársainkat. Mert nem kéne feledni, valaha azért jobb híre volt a fajtánknak, mint mostanában.
A hegyoldalba nőtt városka másik, déli oldalán egy régebbi részt találunk meg: Minerva istennő templomát ugyan kereszténnyé tették – miként teszik ezt másutt, más templomokkal is, ha már abban a formában nincs rájuk szükség, válik belőlük ily módon lakó- vagy más hitek háza, a Szerémségben marhaakol, faraktár, asztalosműhely és még sorolhatnánk a szebbnél-szebb párhuzamokat – szóval a déli rész hétköznapibb, ott vannak a hivatalok, néhány kisbolt és sok-sok kávézó.
Ha viszont utunk tárgyára és közegére vetjük tétova tekintetünket, akkor az északi oldalban találunk megnyugvást. Közhely, de minden kőnek története van. Amikor másnap reggel elindultam Perugia felé, olyan sétányon lépkedtem, ahol a hosszában lefektetett téglák mindegyike valakinek a nevét viselte, a gyalogút két szélén, méterenként így negyven nevet mentve meg az enyészettől, vörös téglába égetve. Könnyű kiszámolni, ez az öt kilométeres úton kétszázezer nevet jelent, akik adományaikkal hozzájárultak a városka – és a benne foglalt minden más esetében is – nevének az enyészettől való megmentéséhez.
Assisi temploma
Itáliai útinapló
