Sajnálattal állapítom meg, hogy a vajdasági magyar színjátszásnak mind a mai napig továbbra sincs elemző írásokkal foglalkozó „gazdája”, s marad a színházainkban műsorra tűzött produkciók művelődéstörténeti megközelítése, mivel a recenzió írója csak ilyen szempontból tudja hitelt érdemlően rögzíteni a látott előadásokat.
Szeptember utolsó napján volt alkalmam látni a Miloš Lolić rendezte Mit járkálsz itt meztelenül? című, George Feydeau egyfelvonásos vígjátékának korszerűsített – magyarított – változatát. Az egyébként keveset játszott darab az Újvidéki Színház évadnyitó előadása volt.
A házastársak közötti konfliktusokat boncolgató történet, azt is mondhatnám, az aktuális témák egyike, időtlen jelenség. Gondoltam, jót fog tenni egy kis felhőtlen kikapcsolódás a nevetőizmaimnak. Ahogy a kiváló színészi játékban bővelkedő pörgős jelenetek jöttek egymás után, nem értettem, mi a baj velem, miért nem tudok önfeledten, ahogy „illik”, szívből kacagni ezen a pazarul megírt – átdolgozott – és beállított, sziporkázó színészi és színpadi játékon.
Az egész előadás alatt, miközben folyamatosan lenyűgözött a jellemábrázoló színészi játék minden pillanatának nagyszerűsége, feltehetően tudat alatt az foglalkoztatott, hogy miért nem tudok lelkesülten legalább mosolyogni.
A Mit járkálsz itt meztelenül? egyike lett azoknak az előadásoknak, amelyek rátelepedtek a gondolatvilágomra, és nem tudtam elengedni, míg a magam számára nem találtam válaszokat a felmerült dilemmámra.
Az előadást nézve nem a házastársak közötti mindennapos hercehurca felszínes „ki az úr a házban”-viták szexfüggő kimenetelének témájára, hanem korunk tisztességtelen hatalmi harcaira, korrupt, züllött és vulgáris társadalmi-politikai viszonyaira asszociáltam. Egyre inkább eltorzuló, groteszkbe süllyedő valóságunk tükörképe köszönt vissza a színpadról, s ez volt az oka, hogy részemről elmaradt a nevetés.
A társadalmi fonákságok jönnek-mennek, de amíg színpadra állítva csak nevetést generálnak, nincs akkora baj. A ma is időszerű Nušić-művek elgondolkodtatnak ugyan, ám jótékony, szorongásfeloldó nevetéssel is párosulnak. A Lolić által rendezett Feydeau egyfelvonásos azonban számomra több lett, mint egy felszínes civódás vagy egy agyonpolitizált világ tükörképe, mert a háborús megrázkódtatásokkal teli valóságunk fenyegetettsége köszönt vissza a színpadról.
Lehet, hogy nem szabad ilyet mondani, de már megszoktuk – sőt elvárjuk –, hogy az Újvidéki Színház előadásaiban időről időre, úgymond, „korszerűsödnek” a stílusteremtő színpadi kifejezésformák, lásd Dorić: Play Strindberg, Draškić: Játék a kastélyban, Harag Csehov-trilógiája, Nagy Viktor musicaljei, Mezei Kinga: Pác, Kokan Mladenović: Opera ultima és utóbb Keresztes Attila Parasztopera című előadása. Ehhez az útvonalhoz csatlakoztatható most a Miloš Lolić által színre vitt Mit járkálsz ittmeztelenül? című, „ajtócsapkodós vígjáték”, mind a beállítás, mind a színészi játék tekintetében. A férfiszerepekben nők jeleskednek, ám őket árnyékképpen, szürke eminenciásként követik, időnként pedig irányítják is, s az ő hangjukon szólalnak meg a férfitársak.
Az előadásban Szalai Elor Emina/Német Attila, a feleség; Crnkovity Gabriella/Mészáros Árpád, a férj; Banka Lívia/Pongó Gábor mint Pista; László Judit/Sirmer Zoltán mint Gyurics Péter; Figura Terézia/Kőrösi István mint Dán Dániel tehetségüket szinte felülmúlva, egy ritkán látott, rendkívüli módon összehangolt, zökkenőmentes, színgazdag színészi játékot produkáltak.
Ez az előadás is bizonyítéka annak, hogy az Újvidéki Színház a rendezők kiválasztása szempontjából mindig lehetőséget teremt a megújuló játékstílusok térhódításának, hiszen olyan színészei vannak, akik minden újításra fogékonyak.
A jelmezek varázslatos világa
Janovics Erika Varázslat születik című kiállítása a szabadkai Kortárs Galériában a 31. Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztivál keretén belül valósult meg szeptember 6. és október 12. között. 
Az impozáns kiállítás anyaga mindenekelőtt azokat a főleg gyermekszínházi előadásokat hozza emlékezetbe, melyeknek – 1999 és 2023 között – jelmez- és bábtervezője Janovics Erika volt Újvidéken, Szabadkán, Nišben, Zentán, Zomborban, Zimonyban, a Tanyaszínházban meg a szlovéniai Nova Goricán, a magyarországi Veszprémben és a budapesti Bárka Színházban.
Mint a kiállítás meg a kapott hazai és nemzetközi huszonkét díj is bizonyítja, az elmúlt huszonnégy évben egy sikeres és gazdag jelmez- és bábtervezői pálya útvonala rajzolódik ki. A papírmasé technika, a szivacs vagy fa, a maga festette selyem meg textil képezik Janovics Erika csodálatos színekben pompázó bábjainak, jelmezeinek alapanyagát, mely mindenkor szerves része a megjelenített színpadi jellemeket ábrázoló figuráknak – akár bábokról, akár színészi karakterek megformálásáról van szó.
A több mint 150 színházi előadásból válogatott bábokból, marionettekből, guignol és nagy guignol karakterekből, kézzel készített maszkokból összeállított színgazdag és valóban varázslatos mesevilágot megelevenítő kiállítás a szépség birodalmába vezeti el a szemlélőt.
Megajándékozza őt azzal a nélkülözhetetlen hittel, hogy az ember valóban Isten képére teremtetett azért, hogy az anyagi világ otrombaságát, durvaságát megnemesítse a kapott emberi teremtőerő által, a művészetek bármely kifejezőeszközével – szó, hang, kő vagy a színek káprázatos világa. Mindeközben pedig az alkotó megtapasztalhatja a teremtés örömét.
Janovics Erika kiállítása számomra létezésünk két alkotóelemének bizonyosságát jelenti. A valódi műalkotások ma is – ebben az emberi életet ellehetetlenítő és meggyalázó, értékmegcsúfoló és megszentségtelenítő világban – csak az isteni sugallat ihletésében fogannak meg, tárgyuk pedig, ahogyan Pilinszky János is fogalmazott, a szeretet kell hogy legyen, lett légyen szó irodalomról, illetve a művészetekről. Bachot nem véletlenül hívják ötödik apostolnak. Beethoven pedig már süketen komponálta meg a Kilencedik szimfóniát, benne az Örömódával!
Az utóbbi időben számos művésszel készített interjúban elhangzott az a kijelentés, miszerint „ha onnan föntről nem segítenek”, hitelt érdemlően egy hangjegyet, egy szót sem lehet leírni, egy ecsetvonást sem lehet megvonni. Egyébként erről beszélni egy interjúban először az 1963-ban Franciaországba emigrált, világhírű szerb festőművészt, Ljuba Popovićot hallottam. Az onnan föntről érkező áldást pedig csak a szeretet diktálja.
Ksenija Čobanović kiállítást megnyitó beszédében megállapítja, hogy Janovics Erika „hagyta, hogy a benne lévő gyermek túléljen”, s „öntudatlanul” megalkotta saját játékvilágát. Pedig tulajdonképpen alkotás közben vele is csak az történt, amiről az említett interjúkban nyilatkozók megosztották gondolataikat, tapasztalataikat.
Janovics Erika kiállítása hitet adó, léleknyugtató és szemet gyönyörködtető örömünnep mindazok számára, akik időt szakítanak arra, hogy ellátogassanak a Raichle–palotába. És akik, ha rövid időre is, de ki szeretnének szabadulni a mai eltorzított, lármás és erőszakos mindennapok fogságából.
