Négy napon át vitáztak a szerb parlamentben a lítiumbányászatról. Az ennek betiltására vonatkozó törvényjavaslatot az ellenzék nyújtotta be, a négynapos vita eredménye: a javaslatot a parlament végül nem szavazta meg. A diskurzus intellektuális színvonalát most inkább hagyjuk. Megérne ugyan egy misét, de az egy másik téma lenne, maradjunk inkább annyiban: sajnos, de hozta a már megszokott nívót. Mindenesetre a lítium, még ha átmenetileg is, első számú belpolitikai témává vált Szerbiában.
Nehéz igazságot tenni, és főleg állást foglalni a témában. A magam részéről kapásból három olyan szempont jutott eszembe, amelyeket egyaránt fontosnak, validnak és méltányolandónak tartok.
Az első: ha nem lenne bányászat már évezredek óta, akkor a varrótűtől kezdve a jegygyűrűn keresztül a gépkocsiig és mobiltelefonig ma szinte semmink nem lenne, amit a modern ember már teljesen magától értetődőnek tart. Az a hozzáállás, hogy persze, bányásszanak csak, csak ne itt, nálunk, emberi szempontból ugyan teljesen érthető, de ha mindig mindenhol mindenki így reagált volna, és mindent a földben hagynánk, amit ez a bolygó ad nekünk, akkor most egy barlangban üldögélnénk a tábortűz mellett állati prémbe burkolódzva.
A második: teljesen érthető és megalapozott a helyi és környékbeli lakosság abbéli félelme, hogy a néhány évnyi bányászás következménye néhány évszázadra kinyúló pusztaság és elsivatagosodott környezet lesz. Sajnos, de erre is számtalan példát találhatunk szerte a világban, ezért a helyiek félelemből fakadó heves tiltakozásának legitimitását elvitatni semmilyen módon nem lehet.
A harmadik: azért nem lehet hibáztatni a szerb kormányt, mert egy olyan fejlesztést, beruházást akar megvalósítani, amelytől azt reméli, ezáltal növekedhetnek az állam bevételei. Sőt, ez a mindenkori kormány(ok) egyik dolga.
Igen, a véleményműfajnak épp az lenne a lényege, hogy az ember (bocsánat: a szerző) végül valamilyen állást foglal, de bevallom – a fentiek miatt – tanácstalan vagyok. Amit mégis meg tudok tenni, az az, hogy felhívom a figyelmet egy olyan társadalmi jelenségre, amely többé-kevésbé mindig is jelen volt a közéletünkben, csak a „lítiumügy” most épp látványosan a felszínre hozta. Ez pedig a bizalmatlanság.
Egyik szinten a hatalom és az ellenzék közti mélységes megosztottság, intolerancia és bizalmatlanság. De ez már szinte magától értetődő, meg sem ütközünk rajta. A másik – ennél fontosabb – szinten pedig a kormány és a nép közti bizalmatlanság. Mert ha a lakosság (vagy legalábbis az érintett lakosság, vagy legalább annak egy jelentős része) úgy gondolná, úgy érezné, igen, ez a kormány nyilván megtesz mindent annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozza ki a történetből, és közben vigyáz alattvalói egészségére és a környezet megóvására, semmilyen hátsó szándék nem vezérli – nos, akkor nyilván jóval könnyebb lenne egyetértésre jutni az érintett felek között.
De szemlátomást nem így érzi.
