Újabb erőszakos cselekmény történt a Széchenyi István Általános Iskolában: ezúttal az egyik nyolcadikos diák késelte meg egyik osztálytársát. Ez már a harmadik hasonló incidens a szabadkai oktatási intézményben, amellyel szemben – ahogyan korábban én is írtam róla – a rendszer tehetetlen. Immár kimondható: az iskola nem biztonságos hely. Ahogyan általában az a hely sem biztonságos, ahonnan a kiskorú bűnelkövetők érkeznek. Hiszen – ne feledjük el – ezek a gyerekek nem a semmiből jönnek: a körülményeik teszik őket azzá, akik. Az erőszak ugyanis nemcsak az iskolákban van jelen, hanem mindenütt: az otthonokban, a munkahelyeken, az utakon, az utcán.
Az ifjabb nemzedék erkölcse miatti aggódás nemcsak a mai kommenthuszárok karakterének része, hanem a mindenkori társadalmak többé-kevésbé konstans jellemzője. Úgy is mondhatnám, az öregedés velejárója, hogy a nálunk fiatalabbak morálja felett ítélkezünk. Ez tulajdonképpen a jövőbe vetett hitünkről tanúskodik, arról, hogy mindig jobbra vágyunk, és az ilyen irányú reményeinket az utánunk jövők általában nem tudják teljesíteni. Na, nem feltétlenül azért, mert nem akarják, inkább lehetőségük nincs rá: új idők új kihívásainak kell eleget tenniük.
Ha csak az elmúlt száz évet nézzük, azzal szembesülhetünk, hányféle normatívnak tartott viselkedésminta volt érvényben a gyerekét ridegtartásban, érzelmileg nagy távolságból és még nagyobb szigorral nevelő szülőtől a saját bizonytalanságát állandó kontrollal palástoló helikopterszülőig. A régen minden jobb volt szellemiségét továbbörökítő hozzászólók visszatérő szlogenje („Én is kaptam pár pofont, mégis ember lett belőlem!”) a transzgenerációs traumaátadás mikéntjére mutat rá: ha nekem rossz volt, hát legyen neki is az. Majd túléli. Csakhogy a gyerekeknek nem túlélniük kellene a gyerekkorukat, hanem átélniük: megtapasztalni az állandó változással járó nehézségeket egy támogató közegben, amit családnak hívunk.
Ne ringassuk magunkat abban a hitben, hogy a gyerekkor egy áldott és békés időszak – még ha sokan az anyagi gondtalanság miatt nosztalgiával is tekintenek rá. „Átzuhanni, az fáj. / A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás” – írja Nádasdy Ádám Maradni, maradni című versében.
A gyerek- és kamaszkorban megélt állandó növekedés semmiképpen sem az állandóságról szól. Ha érzelmeket kellene rá mondani, inkább a kiszolgáltatottság, a függés, az önállóság hiánya szavakkal lehetne illetni. Ezért is van szüksége a gyerekeknek a biztonságra: annak biztos tudatára, hogy akitől függeni kényszerül, arra ténylegesen számíthat. Még akkor is, ha nem tökéletes(en olyan, mint amilyennek elképzelték), ha hibázik, sőt, ha szándékosan kárt okoz. Ez a sokat emlegetett feltétel nélküli szeretet, amiről nem árt tudni, hogy bár alanyi jogon járna mindenkinek, rengeteg gyerek sosem tapasztalhatja meg. A legtöbben éppen azért válnak agresszorrá, mert ez a túlélésük záloga, és idővel a bántalmazó attitűd az identitásukká lesz, páncélként zárul arra a kicsi énre, aki belül remeg a félelemtől. A Nobel-díjas Louise Glück ezt így foglalja össze: „Régen sebzett voltam. Azért éltem, / hogy bosszút állhassak / apámon, nem / azért, amilyen ő volt, / hanem amilyen én: az idők / kezdetétől, / gyerekkoromban, azt hittem, / hogy a fájdalom / azt jelenti, nem szeretnek. / Azt jelentette, szerettem.” Képzeljük csak el, hány gyerek vágyik hiába a viszontszeretésre!
A gyerekek önmagukban nem jók vagy rosszak, mi, felnőttek tesszük őket ilyenné. A gyerek viselkedése csupán tünet: a család és a társadalom problémáira mutat rá. Ahogyan egyik versében Philip Larkin találóan leírja: „Kikúrt veled papád, mamád. / Nem szándékosan, meglehet. / Rád testálnak minden hibát, / És még saját is jut neked. // Velük is kikúrtak a vén, / Kalapos, felöltős hülyék, / Kik mosoly-szünet idején / Kikaparták egymás szemét.”
A legtöbb családban egész erőszakláncolatok öröklődnek tovább ki tudja, mióta: ez bújik meg nemcsak a verekedés, hanem a legjobb védekezés a támadás elv mögött is. Az agresszió ugyanis sokféle alakban megmutatkozhat, és ezek közül jó néhány még kívánatosnak is számít, ha a társadalmi érvényesülésről van szó. A törtetés, könyöklés, hátulról támadás kultúrájában képmutatás azon siránkozni, hogy manapság mennyire agresszívek a diákok.
Tessék, kérem, nem megjegyzéseket tenni, szemet forgatni, rosszindulatúan sutyorogni róluk – hanem olyan embernek lenni, amilyenekké szeretnénk, ha ők is válnának! Gyereknevelés nincs, csak hatékony együttélés – gondolom Vekerdy Tamással együtt. Melós? Na igen, a munkát nem lehet kispórolni belőle. Nem is csoda, ha csak elég jónak lehet lenni benne. Hogy ez kevés? Hát ja, a tökéletesség a kevés önreflexióval rendelkező emberek sajátja. Tolsztoj fején találta a szöget azzal a mondatával, hogy: „Mindenki meg akarja változtatni a világot, de senki sem hajlandó megváltozni.” Márpedig önmagunkat megfigyelni, felülbírálni, bocsánatot kérni, azaz önismeretre szert tenni óhatatlanul együtt jár azzal, hogy felismerjük, amikor változtatnunk kell. Nem kellemes, ez igaz, de még mindig jobb magunktól rájönni erre, mint megvárni a figyelmeztetést:
„Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted / dönteni minden változás felől. / Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg, / mielőtt régi házad összedől.” (Szabó T. Anna: A változás)
A gyerekek önmagukban nem jók vagy rosszak, mi, felnőttek tesszük őket ilyenné. A gyerek viselkedése csupán tünet: a család és a társadalom problémáira mutat rá (Fotó: Freepik)
